Azzal kell kezdenem, hogy a Hondám cserbenhagyott. Gyászosan sötétbe burkolózó nap lett a múlt hét pénteki. Reggel reménytelen kétségbeeséssel az arcomon a műszerfalra meredve bámultam azt megveszekedett zöld indexvisszajelző lámpát. A szokásos ütemes kattogás helyett, valami beszpidezett vekkeróra kelepelt a plexi biztonságos védelméből. Tudta a gaz, hogy rávernék egyet, ha tehetném.

Az ideges kattogás világossá tette számomra, hogy a dögvész elért, a japán megbízhatóság gránitba öntött diadémját leszarta egy rohadék galamb. A bal hátsó index kiégett, így én homlokomat ráncolva tanakodtam, hogy mit tegyek a probléma megszűntetése érdekében. Semmi vész- gondoltam - elugrok a szerelőmhöz, aki történetesen Fiat (meg minden olasz) márkaszervízt vezet és olasz specialista. Adódik a kérdés, hogy egy Hondával miért pont olaszoshoz? Ennek két egyszerű oka van:

 

Felkerestem, ahol egy perc alatt soron kívül kicserélte a kiégett izzót, közben megkérdezte: - Mit csinálsz jövő szombaton?

Mondom: - Honnét tudjam.

-         Akkor gyere az olaszautó találkozóra. Itt lesz a tököli reptéren.

-         Kálmán is jön? - kérdem közös barátunkra utalva.

-         Nem tud, elutazik. – mondja lemondóan.

-         Akkor majd kihozom én az 500-asát! – villan be az ötlet egyből, mert neki van egy, vagyis négy, de ebből egy az üzemképes. De állítása szerint két hét alatt összedobható a másik is, mert ahhoz már minden meg van. Ezt mondja kábé 5 éve.

 

Le is beszéltem, a találkozó előtti napon elhoztam tőle némi instrukcióval együtt a kis piros csodát, életemben először vezetve egy ilyen csöppséget. Valami nevetőgázt spriccelt a légtérbe a szellőzőrostély, így a pofámat vigyorba torzítva utaztatom hazáig. 

 

Másnap délkörül elindultunk és beszállás után megint elkezdett működni a vidámságképző szervem, amit segített a felénk állandósult figyelem, ami jórészt a szembejövő autósok integetésén keresztül tárgyiasult. Ilyen előzmények után érkeztünk a helyszínre, ahol a sor elején elfoglaltuk a minket megillető helyet.

 

Hát hideg az nem volt. Sőt a döglesztő meleg a hatalmas üres placcot egy óriási palacsintasütővé varázsolta. Persze mi voltunk rajta a sütnivaló, a napnak besegítő olasz verdák aktív közreműködésével. Mire mi kiértünk, a tököli reptér betonjának egy darabkáját  már ellepték az autók, meg az egyre izgatottabb benzinfüggő résztvevők. 

 

Mielőtt az események sodrását tovább követnénk, muszáj egy kis filozófiai értekezést közbevetnem. Eddigi életem során az autókhoz fűződő viszony barátinak volt mondható, de az évek egy fontos felismeréssel gazdagítottak. Azt előre le kell szögezem, hogy nincsenek perverz rajongási hajlamaim, bármilyen kocsi tud tetszeni, ha van benne egy kis spiritusz. Ennek ellenére azt kell mondanom, hogy az olasz autó egy ócskavas. Mind szét akar hullani, egyre jók csak, mégpedig autózni. Mondhatjátok, hogy egy autó mégis mi a lótúróra lenne való, mint autózni? Ehhez tisztázni kell a fogalmat. Ha a mindennapok idegőrlő poshadását nézzük a naponta 136 körül állandósult pesti dugók egyikében, vagy a számos közhasznú – értem ez alatt a családi érdekből elkövetett – haladást vizsgálgatjuk, akkor ez igazándiból nem tekinthető autózásnak. Az autózás, az felhőtlen öröm, belefeledkezve a haladás élvezetébe, átélve a kerekek surrogását, motor duruzsulását. Közben nincs kimondott, betonformába öntött célod, ha meg esetleg mégis lenne valami halvány körvonal az útirányt illetően, az csak annyira biztos, mint a magyar családok helyzete manapság. Az idő további múlását, az elégetett benzin mennyiségéből tudod csak követni.

 

Na ebből kifolyólag, az olasz autók a rendes közlekedésre, vagy mondhatjuk úgy hogy a távolságok rendszeres áthidalására teljesen alkalmatlanok, egyszerűen azért, mert halálra unják az ilyen totymorgásokat, továbbá magasról tesznek a családra is. Izgalmakat számukra maximum egy lámpánál kialakult, alkalmi gyorsulási verseny tartogat. Ímmel-ámmal hajlandóak valami normál közlekedéshez hasonló dolgot mímelni, de nemtetszésüknek sűrűn hangot adva, vagy valami elektromos biszbasz, vagy egyéb dolog működését hajlamosak időlegesen felfüggeszteni. Ettől a konvencionális családapa meg hajlamos a haját tépni és elátkozni az összes tésztaevő autógyári munkást, hetedízigleni felmenőivel együtt.

 

A hasonszőrűekkel való találkozgatás ezért olyan a kocsi és gazdája számára, mint a Windows élményfokozó központja. Lejönnek a srácok, az anyósülésre ráhelyeznek nehezéknek egy nagymellű szőkét és letekert ablakokkal várják a többi ugyanilyen csávó megjelenését. A beszélgetés először mindig azzal indul, hogy mennyire hülye az emberiség nagyobbik fele, hogy mindenféle német-japán-stb. ócskavasra nemcsak hogy egyáltalán hajlandó rápillantani, de képes még bele is ülni. A téma már lerágott csont, ráadásul egy olaszverdás rendezvényen viszonylag alacsony a máshitű hibbantak száma, így hamar előtérbe kerül az egymással való rivalizálás. Először a márkák, Fiatos az Alfással, majd régi-új, piros-szürke meg egyéb hajmeresztő fantazmagóriák teszik pillanatok belül gyűlölt ellenségekké, az előbb a többieket még nagy egyetértésben lesajnáló digóimádókat.

Nem marad más, mint a pálya, ahol végre eldőlhetnek a vitás kérdések, kiderül a végső igazság, mégpedig annak is az esszenciája. Jöhet az igazságosztó gyorsulási verseny.

 

Dörzsölöm a tenyerem, beneveznem nem túl ildomos, mert az 500-as 19 lóereje által keltett légörvény, még egy biciklinek sem okozna kínos pillanatokat. Így marad a megfigyelő szerep. Először szemrevételezem a kínálatot. A benevezett autók nagyjából így néznek ki:

Töménytelen mennyiségű Bravo és más Fiat, néhány Alfa, egy-egy Lancia.

És végül a két sztár – amik közül mára az egyik az enyém – Fiat cinquecento (500-as persze). A másik a Vidáé. Kék, halálra felújított, agyonextrázott, azt hiszem Abarth. A felújítási munkálatokról itt van néhány kép. 

Az enyim egy 69-es echte original über Italino darab. Kissé kopottas, matt piros fényezéssel, lehajtható tetővel és a már említett, 19 szabadságszerű életérzéssel átitatott lóval.

A mustra végére meg kell állapítanom, hogy ha a jelen tendencia folytatódik a Lanciák hamarosan rezervátumokba kényszerülnek, ahol önkéntesek ezreinek állhatatos munkájával talán sikerül néhányat megmenteni közülük az utókornak. Egy tökéletes állapotú Delta Integralét kivéve, természetfeletti csoda, hogy a többi egyáltalán még beindul. Az igazsághoz tartozik, hogy nem volt sokkal jobb állapotú az Alfák többsége sem, de azokból legalább nincs ilyen mennyiségi korlát, azokat még veszi a nép elborultabb fele.

A gyorsulási verseny két Bravo küzdelmével kezdődött. A VIDA Ralley Team Bravo WRC-je mellett egy átépített másik Bravo foglalta el a rajtpozíciót. A Vidáét speciel tudom, hogy közel 400 lovas, de azért nem kimondott az a pályaautó. Kicsit magas és a gumik sem aszfaltra való slick úthengerek rajta.

Az elvem, - mert tele vagyok nehezen védhető ideákkal -  hogy aki hülye, az ne kérdezősködjön. Ezt maradéktalanul be is tartottam, így nem is tudtam meg a másik Bravóról semmit, csak a messziről történő szemrevételezésem eredményét tudom közölni: a hátsó üléseket kiszedték és a kipufogó valami elbaszottul valószínűtlen helyről, az első lökhárító sarkából kandikált ki.

Hirtelen elindultak, az első métereket még egymásnak feszültve tették meg, nagyjából egyvonalva haladva. Majd a Vida Bravo hörögve felágaskodott és állva hagyta szürke bulldogot. porig alázva a benne ülőt. Aztán kissé lassabb lett a tempó, a szeriaközeli, vagy teljesen átlagos cuccok nem voltak képesek a betonszaggatásra, de azért néhány meglepetés azért volt a hozzáértők számára. Egy négyajtós, olyan 145-ös gumikkal szerelt enyhén saját rozsdájában fuldokló UNO hajszállal ugyan, de lenyomott egy kissé felpiszkált Bravót. A hasonló ütközetek aztán vígan zajlottak egy darabig, közben mi pedig kezdtünk pirosra sülni.

Az egyik menet végén, a pályáról lekanyarodó két autó megállt és az egyik sofőr átszólt a másiknak: - Gyorsak voltunk? – kérdezte magabiztosan. Aztán félve hozzátette: - Vagy nem is?

Utólag elárulhatom nekik, két széria kompakt küzdelme nem túl nagy látványosság a pálya széléről nézve.

Nem tudom honnan, közben felbukkant egy igazi ritkaság is. Megjelent ugyanis egy Maserati Shamal. Éjfekete, tökéletes állapotban, visszafogott, de mégis agresszív külsővel. Ez kicsit felcsigázta a kedélyeket, a gyorsulási verseny lassan már a végéhez közeledett, senki nem számított már ilyen illusztris vendégre.

Beállt a sorba, előtte csak egy Stilo páros acsarkodott, akik hamar eldöntötték, hogy kettejük közül ki lesz a falu bikája.

Méltóságteljesen odagurul a rajtrácshoz, de először nem akadt párja a Shamalnak. A széria kompaktok nyilván reménytelennek ítélték meg a helyzetet, a néhány tuning verda tulaja pedig nem ugyancsak nem akart ilyen kétes kimenetelű csatározásba bonyolódni. Izgatott walki-talkizás kezdődött, kirángatták a Bravo WRC sofőrjét valami nőcske karmai közül, megmente ezzel magát és családját a későbbi botrányok következményeitől. Közben a Maserati fenséges nyugalommal várakozott a rajtvonalnál. Gazdája néha fensőbbségesen körültekingetett és elégedetten nyugtázta, hogy senki nem veszi a bátorságot, hogy kiálljon ellene. A sárga WRC eközben mégis megjelent, de mindenki meglepetésére megelőzte őt egy repedhagú Alfa 155-ös, aki nagyot fékezve állt meg a rajtvonal előtt, jelezve ezzel, hogy ő márpedig nem fél a helyükre tenni a dolgokat.

Mindenki feszülten várta az indulást, ami aztán pillanatokon belül be is következett. Az Alfa hangja a texasi láncfűrészes kéziszerszámának akkordjait idézte, annál pár nagyságrenddel hangosabb kivitelben. A Maserati ordítása gyereksikolynak tűnt mellette. A pályán ficánkoló pár száz ló elkezdett húzni, mire mindkét autó sofőrje erőtejes gyorsuláson kapta magát. Majd néma döbbenet lett úrrá a közönségen, mert az Alfa olyan vágtát rendezett, hogy a végére nagyjából három hosszt vert az előkelő feketeségre.

Az izgalmak itt aztán véget is értek, levezetésként ment még a VIDA WRC egy csontszéria Swifttel egy utolsót, alsóhangon ráverve a pálya felét, majd a jelentkezők elapadásával csendben lezárult a verseny.

 

Ezzel együtt az esemény is a végéhez kezdett közeledni. Volt még hengerfej hajigálás, meg autó szépségverseny, de ezeket már nem vártuk meg, hanem a tömeg lelkes ovációjától kísérve, elhagytuk a tett helyszínét. Nem kétséges, hogy a legszebb olasz a miénk volt. Alázásból elég volt egy is mára, az út meg némi meglepetésre hazáig is vigyorogva telt.

 

Ui. Frissítve Kósa Gábor képeivel, amit nagyon köszönök neki!