RSS ikon Facebook ikon

Ültetés

Írta: Almaleves

2011.04.08. 14:21

Kevesen tudják, hogy beléptünk a maja időszámítás utolsó ciklusába, mely a teljes átalakulás kezdete. Gyökeres változásoknak vagyunk tanúi egyébként a természetben is, ezeket a tavasz indította útjára. Nem tudom, hogy az utolsó maja ciklus, avagy a tavasz okozta-e nálam a késztetést, de úgy érzem, ültetnem kell. Növényeket, gondolatokat, kudarcra ítélt vállalkozások magjait. Bátran belevágtam mindbe.

Ahogy a nap ismét erőre kapott, a növények érzékelve a változást, mocorogni kezdtek. Ilyen mosolygós, sárga időben a földben megbúvó magvak kicsíráznak, a fák rügyeket nevelgetnek, ágaikat buzgón növesztgetik. A komor, esős télutó fogta a bundáját és lelépett, nem telt bele néhány nap, talán három, minden virágba borult. Az első hullám, főleg kisebb virágok, bokrok és egynémely fa, mely a tavasz kezdetére időzíti a szaporodást, magához vonzotta a méheket, a dongókat és az egyéb nektárt szívogató rovarokat.

Bennem is kinyílt a késztetés kapuja, nagy kedvem lett azon a kis földarabon, a teremtőset eljátszani. A mini dzsungelem növényei szépek ugyan, de semmi ehetővel nem szolgálnak. Elérkezettnek láttam az időt, hogy ismét nekiálljak a terraformálásnak. Új elvek, sőt magasztos ideák szerint. Csak annyiban avatkozom az életközösség napjaiba, amennyi feltétlenül szükséges. Olyan badarságok, mint a fűnyírás, vagy kapálás szóba sem jöhetnek. A százszorszépek vadibolyákkal játszanak, a vörös vadcsalán magához vonzza a döngicsélő dongókat, az egyre terebélyesedő, az értők szerint pletykás fűz, pedig a méheket. Napsütötte délutánokon százak keresik fel. Nem tudom, mit esznek a jellegtelen zöld, barkaszerű virágán, de teljesen odavannak érte. A pókok is megszőtték idei első hálójukat, még aprócskák maguk is, a hálójuk hasonló, nem is ragadnak bele, csak a legóvatlanabb legyek.

Ilyen idillt nincs szívem szétrombolni, éljenek, ahogy tudnak, vagy ahogy akarnak és a kedvező időt kihasználva szaporodjanak kedvükre. Az ültetési kényszer azért munkál bennem, ezért kigondoltam, hogy mi növelhetné a változatosságot, nem utolsó sorban mit lenne kedvem megenni. A választás fekete szederre és a málnára esett. Nem isteni szikra pattant ki, hanem egy tavaly kapott eper-szeder lekvár hozta magával az ihletet, majd hagyta maga után a kínzó vágyat. Olyan ez, mint egy beteljesületlen vonzalom, ahol megismerted a testet és vágysz a lélek után is. Azonban közlik veled, a test viselője, hogy a testét megkaphatod, egyébként meg nem vagy a zsánere. Ezt én nem tűrhetem, kell nekem mindenestől, szerelmes vagyok egy lekvárba, reprodukálnom kell!
A málna szegről-végről rokon a szederrel, ezért úgy gondolom, jól megférnek majd egymással. Mintha az égiek, vagy a kert szelleme is ezt akarná, gyorsan segítségemre siettek, minden erőfeszítés nélkül meglett mind a málna, mind a szeder és ezt a szomszédoknak köszönhetem.

Szeretek a szomszédokkal üzletelni, érdekes módon, ők is velem. Pedig aztán a pofátlanságom nem nagyon ismer határokat. A málnacserjéket például a munkahelyem mellett dolgozgató öregtől szereztem. Ő amolyan ittfeledett ember. A családjával él, akik fiatalok, állandó mozgásban, tele nagyratörő tervekkel. A házat előző évben bővítették egy újabb szinttel, a kert emiatt félig romokban. Az öreggel nem nagyon törődnek, aki szerintem ezt nem is nagyon bánja. Ahogy a tavasz bekopogtatott, ósdi munkásruhájában elkezdte a kert művelését. Beszédbe elegyedtem vele, hát nem kiderült, hogy a terjeszkedni készülő málnabokrokat akarja ritkítani. Ne csináljon semmit, adja nekem! Ráállt, hozta az ásóját és egy zacskóban három kis bokrocskát átadott a kerítésen.

A szeder megszerzése is hasonlóan nehéz volt. Szóltam anyámnak, hogy megkívántam egy kis szederlekvárt. Jó gazdasszony, mióta a lélekölő munkát befejezte a kert a szívügye, az összeköttetései pedig kimagaslóak. Nem telt bele egy nap, felhívott, hogy a farkas nem akarja többé macerálni a Piroskát, mert az megvénült. Mióta anyám barátnője hamvas menyecskéből rágós húsú vénasszony vált, csak a kertnek él és mit tesz isten, nála is volt néhány megugrani készülő szederbokor. Megbíztam anyám, hozza el izibe, amit lelkiismeretesen meg is tett.

Ezeket is elültettem, de természetesen ismét segítséget vettem igénybe. A szomszédaimat persze. A vízellátás még téli üzemmódban, ezért a bokorágyhoz kunyeráltam néhány vödörrel. Az ültetés azonban ezzel még nem fejeződött be, mert a kertben egy faiskola is működik, mindez illegálisan, hatósági felügyelet nélkül. Az előbb említett szomszéd kertjének végében egy szép gesztenyefa terpeszkedik, ami előszeretettel hullajtja terméseit a kertembe. Két éve kettő, tavaly négy, idén már tizenkét kis gesztenye-csemete hangoskodott a fűben.

Az utcán, a ház előtt, létezik egy mufurc semmi. Amióta előrelátóan kiirtották a fákat és bokrokat – ez még születésem előtt történhetett – azóta nem terem az útonálló gyepen kívül semmi. A föld betonkeménységű, az út ráadásul lejt, amin az eső lerohan, percek alatt száraz minden.
Többször próbáltam megküzdeni a sivár környezettel, eddig kevés sikerrel. Egyetlen árva japánszilva ami megmaradt, néhány félhalott bokorral együtt alkotja a növényzetet. Idén mégis úgy gondoltam, teszek még egy próbát, a faiskola is erre ösztökélt, lesz ott fa, mégpedig gesztenye.

Némi szenvedés árán kimélyítettem a lyukat, a szomszéd ismét nagylelkűen ellátott vízzel, két vödörrel be is áztattam a fa leendő lakhelyét. Ez néhány napja volt és a fa még mindig él. Kellett ehhez persze az is, hogy a szomszéd lelkére kötöttem, hogy ha van kedve, néha rálöttyinthet némi vizet, én úgysem fogok. Nem kegyetlenségből vagy nemtörődömségből, hanem mert a természetes folyamatokba nem avatkozhatok be, rábízom a növényeket az időjárás jóindulatára, meg a bennük lévő életösztönre. No, meg a szomszédra.

A régi lét füvei, mezei virágai alig szenvedték meg tevékenységem, sőt, a megmaradottak később profitálni fognak néhány társuk és élőhelyük egy kis részének elvesztéséből. Az idecsábuló rovarok megkönnyítik szaporodásukat, ráadásul a változatosabb környezet, a föld tápanyagaira is jótékony hatású lesz. Amíg ültettem a málnákat, egy dongó jött valahonnan, megszemlélte a lyukat, majd visszatért a munkájához. Míg a növényt rendezgettem, szorgosan gyűjtötte a nektárt. Mindketten végeztük a dolgunk, valószínű egyikünk sem gondolta munkának az éppen akkor végzett tevékenységét, hanem az élet elkerülhetetlen velejárójának. Nekem ültetnem kell, ezt diktálják az ösztöneim, neki élelmet gyűjteni, ahogy az övé szintúgy. Közben mindketten részei vagyunk a mindenségnek, megnézegetjük a másik dolgát, nem szólunk bele, hisz mindenki tudja, hogy mit kell tennie.


Próbálkozásaim a gondolatok elültetésével már közel sem jártak ekkora sikerrel. Igaz, egy dolog a növények ültetése és egészen más a gondolatoké. Két dolgon múlik az ültetés sikere, kell megfelelő talaj és egy egészséges növény. Először azt gondoltam, a gondolataimmal nem lesz gond, olyannyira egyszerűek és mégis frappánsak, hogy befogadni igazán gyerekjáték lesz. Nem kell nekik hatalmas tér, túlzott napfény és állandó nedvesség. Elég egy kis zug, ahol megfoganhatnak, majd idővel megerősödve kifejthetik korszakformáló hatásukat.
A befogadó közeget egy kissé kritikusabbnak láttam. Ezerféle ember, vagy annak alteregója, szavukat is alig hallom, pedig mennyit beszélnek! Ebben a zajban kellene a palántázást végezni! A gondok végtelen tengere, mely elborítja minden ismerősöm, az érdektelen kicsinységek, amikkel foglalkoznak, fontos események, amikre készülnek. Tébolyda az egész, a saját lényegükre nincs sem idejük, sem kedvük. Szépítkeznek, mutatják a legújabb szerzeményeiket, én meg ott állok előttük és érzem, hogy valami borzasztóan fontosat kellene mondanom, de már fogalmam sincs mi az. Á, lényegtelen. A szövegük viszont érdekes, egy régi-új világot rejt. Elképzelem az álmaikat, a szeméthegyek mögött látom a rám váró éden sziluettjét. Ott imbolyog, reszketve várja jöttöm. Zene is szól! Pont abból az irányból, tüzes ritmusok heverésznek a lábaim előtt.
Csendet végre! Én akartam mondani valamit! El kell fordulnom, mert még a szemem is issza a szavaikat. Ez a civilizáció mantrája. Hiába semmitmondó, egyszerűen hallgatni kell. Ha végre elcsendesedek, akkor kitisztul a fejem, a hivalkodó felszín átadja helyét a valóságnak.

Nem egyszerű, de új módszerrel próbálkozok. Nekem kell először beszélni. Valahogy úgy, mint a vadnyugaton. Aki először használja a fegyverét, az marad életben. Övé a nő, a pénz, talán még egy nyugis kisvárosi sheriff állás is várja. Kezdem a közeli ismerősökkel, talán a közös múlt termékenyebb talajt jelent. Előkészítem a palántát, izzadó kezeim között idegesen meglapul. Észrevettem ám! Beszélni akarsz te piszok, de enyém az első szó! Mert az számít csak, nem az utolsó! Megelőzöm, elmondom neki a gondosan ápolgatott meggyőződésem. Ahogy a hangok folynak le ajkaimon, egyre bizonytalanabbá válok, a gondolat végül hanghullámok formájában elhagyja a testem, ekkora már teljesen bizonyos vagyok abban, hogy amit mondtam, nem más, mint a világ végtelen locsogása közül egy újabb, abból sem a legeredetibb.

Nem adom fel, ahogy mondják, új nap, új esély. Nem akarok először beszélni, nem akarom hangosan és tagoltan mondani. Megvárom, míg végez a sajátjával, gondosan ügyelek, hogy ne szippantson magába, a kezeimmel kitámasztom magam a szájánál, csak így sikerül. Elfárad, rutinkérdéssel érdeklődést színlel, eljött végre az én időm.
- Meg fogunk halni! – mondom a fontosat.
Először értetlenkedik, azt hiszi hülyéskedni akarok, elneveti magát, majd mikor látja, hogy nem tartok vele, hülyének gondol. Aztán leesik neki: - Ja, egyszer, persze.
- Nem lesz egyszer. – mondom a második fontosat.
- Hogyhogy nem lesz? – kérdezi, az érdeklődése felébredt, még nem tudja, hogy nekem nincs kedvem kielégíteni azt. Nekem csak el kell mondanom pár dolgot, én a palántázó vagyok, nem kertész. Aljamunkás, segéderő.
Hiába, csak néz rám kérdőn tovább. Jó, te akartad. Elmondom, de nem fogsz neki örülni. A káröröm közben munkál bennem. Most már érdekel mi, ha a te bőrödről van szó, akkor tudni akarod.
- Az egész álszent és többé-kevésbé értéktelen hulladékcivilizációnk el fog pusztulni. Mi meg jó szolgáiként vele halunk.
Ráncolja a homlokát, majd megnyugszik. Látom rajta, hogy előkereste fajtájának az ilyenkor szokásos válaszát és visszavágni készül. Szegény nem tudja, hogy ez engem mennyire nem érdekel. De azért türelmesen hallgatom.
- Majd megoldjuk, sokan jósolták már ezt, mégis mindig volt tovább.
- Most is lesz – felelem - de azt te már nem fogod megérni.
Itt magyarázni kezd, tudományosnak ható érveket állít hadrendbe, ami a sok hűhó semmiért tipikus esetének tekinthető. Lakonikus páncélomról lepattanva ugyanis minden érve porba hull. Végül elégedetten távozik, én is megyek a dolgomra, jó érzések nélkül.

Az ültetés ezen módja, be kell vallanom, nem jött be. Minden megy a régiben, verbálisan ugyan megoldódtak a problémák, a gondolat viszont többnyire elszáradt, sőt legtöbbször ki sem kelt.

Az ösztöneim továbbra is tevékenyek, nem hagynak nyugodni. Kigondoltam, hogy ha a gondolatok nem fogannak meg, majd egy másik területen fogok érvényesülni. Végül is eddig 1-1, a növények hálásak, az emberek meg hálátlanok. Vagyis inkább ingerültek. Tökkelütött világvége hívőnek néznek, minden élni akarásom, tüzes vérem és erős karom dacára. Nem sokat számít, de az önbecsülésem mégsem hagy nyugodni. Az egyensúly látszólagossága ellenére bennem a csalódottság érzése felülkerekedett. Új dolgok kellenek, rázzanak addig, míg a helyemre nem találok, lelkesedjek néhány percig, vagy valami ilyesmi.
Nagystílű vállalkozásokról kezdek mesélni az embereknek, jövőbeli nyereséggel kecsegtetem őket, ábrándokat árulok. Ez tetszik nekik, érthetetlen miért? A kezem üres, nekik kell érte dolgozni, nem keveset, mégis isszák szavaimat, barátságot színlelve válunk el, alig várják a következő találkozást.

A maja ciklus eközben itt a nyakunkon, az idő durván begyorsult, elképzelésünk sem lehet a saját jövőnkről, amely nem tudni honnét érkezik, mit tartogat, leszünk vagy mégsem, esetleg kell-e élnünk vagy a halálunk a megváltás másoknak és önmagunknak. Minket egyedül a pénz érdekel. Bizserget nappal, viszket éjjel. Az időnk meg egyre fogy, a jövőnk feledésbe merült tegnap. A reményeink a múltra irányulnak. Rég nem is létezünk már.
 

Szólj hozzá!

Címkék: tavasz halál természet ember ültetés elmúlás

A bejegyzés trackback címe:

https://almaleves.blog.hu/api/trackback/id/tr812809658

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.