Három nappal ezelőtt láttam élve utoljára, nem volt jó bőrben, de nem gondoltam, hogy ennyire gyorsan itt hagy bennünket. Most kezdtünk csak összebarátkozni. Életének legnagyobb részében nem tudtam mit kezdeni a kirobbanó energiáival, mozgáskényszerével és azzal, hogy annyira másvolt, mint egy "normális" kutya. Legalábbis akkor ezt gondoltam, persze nem voltam őszinte, inkább elmenekültem. A reakcióm nem meglepő, akkor nem tehettem mást, így otthagytam anyámra és évekig felé sem néztem.

Kutyaként nem akart megfelelni az én elgondolásaimnak, amit ha jobban belegondolok, nem is csodálok. Sztereotip mendemondáimból felépült egy kutya idea, aminek sehogy se tudtam megfeleltetni őt, ugyanakkor nem vettem észre, hogy mennyire szerethető a maga saját valójában. Kölyökként is azért esett rá a választás, mert annyira izgága és renitens volt, tudat alatt magamra ismerhettem benne.

Nem szeretnék álszent lenni, sem elkezdeni magam önsajnálni. Örülök annak a kis időnek, annak a néhány alkalomnak, mikor barátként találkoztunk, szerencsére ez van a mosthoz közelebb, így úgy érezhetem, hogy tanultam valamit.

Ezt nagyon köszönöm neki.

Ahogy vele bántam, úgy bántam magammal is. Amíg nem tudtam őt szeretni, addig magamat sem. Az utolsó három évben ez megváltozott, valamennyire megtanultam mindkettőnket.

Ma pedig eltemettem a háza mellé, közben azt gondoltam, hogy minden szerettünket a saját kezünkkel kellene elföldelni. Érezni a föld súlyát és szagát, belesüppedni és közben izzadni az erőlködéstől. Hisz eme tettünknek igenis súlya van.
Némán vagy beszélgetve egy olyasvalakivel aki ismerte. Felidézni egy kedves emléket, majd egy utolsó pillantást vetni rá.

Összekuporodva várta hogy megtegyem. Pont úgy, ahogy mindig is szokta. Behelyeztem a gödörbe és gyorsan betakartam földdel.

Így ért véget a rövid barátságunk.

Most meg hiányzik.
RIP

"Viszlát és kösz a halakat! - mondták a delfinek, és elhagyták a Földet."

Douglas Adams