Ez beszámoló azért készült, mert tovább nem maradhattam csendben, volt aki rá is kérdezett, mikor lesz már kész. Most. De figyelmeztetek mindenkit, hogy elég szar lett. Sőt. Istenről és a városunkról szól, meg az itt élő emberek mindennapjairól.

Legutóbb Isten lakhatási szokásainál hagytuk abba, és ott, hogy városunkat átok sújtja. Ereje, sőt talán férfiassága teljében, meghalt a katolikus pap, aki rendezett körülmények között élt, testét folyamatosan karbantartotta, mégis eljött érte az úr, vagy valaki más, és magához szólította. Ő meg ment és ezentúl senkit meg nem ment. (Elnézést a kihagyhatatlan primitív szóviccért.)

Mondhatjátok, hogy ez még nem tragédia, és igazatok is volna. Azonban történt más is, amit a korábbi írásokban részletesen kifejtettem, most röviden csak annyit, hogy a templom körüli események már eddig is eléggé hajmeresztőek voltak. Korábban azonban csak erős gyanúra adtak okot, viszont ami nemrégiben bekövetkezett, az már több mint puszta feltételezés. Már-már bizonyítéka annak, hogy Isten nem kívánja elfoglalni azt a házat, amit végső soron neki építettek.

Pedig a hívők erőfeszítése legutóbb bizakodásra adhatott okot. A templomudvaron hosszú ideig álldogáló félkész tornyokat, emberfeletti küzdelem árán a helyükre emelték. Mindenki örvendezett, az arcokon megtelepedő aggodalom eltávozott, a jövő különösen reményteljesnek tetszett. Ám ekkor jött az újabb csapás. A tornyok elkezdtek furcsa hangokat kiadni magukból, amit minden bizonnyal az új pap vett észre. Rögvest jelentette is, szakértői bizottságot hívott, amely megvizsgálta a gyanús hangok forrását. A verdikt rövid és lesújtó volt: a tornyok életveszélyesek. Ezzel ismét bekerültünk a tévébe. Ez azért is örvendetes, mert e nélkül csak a a halálra éheztetet csecsemőkkel, a minden családtagját kiirtó rendőrrel, és más hasonló kedves emberek tetteivel sikerült a média fősodrában maradnunk. Ez változott meg most.

Ennek ellenére a hívek arcára visszatért a bú, gyomrukban ismét gombócok növekedtek, a jövő újfent kilátástalannak tetszett. A pénz elfogyott, Isten sehol, a forint árfolyama az egekben. Nem csoda hát, ha a reményvesztettség jelei mutatkoznak az itt élőkön.

Egy ilyen helyzetben nincs mit tenni, a gyors megoldás kizárt, főleg Istennel nehéz az egyezkedés, bár ezt a katolikusok már megszokták, úgy vélekednek, hogy Uram, tudjuk, hogy makacs vagy, de nekünk van időnk. Most is a kivárásra játszanak. Esetleg egy kis állami apanázsra. Az új papnak jutott eszébe, hogy lehetne egy mini stadiont építeni a templomkertben, de a hely sajnos nem volt alkalmas rá.

Míg ő ilyeneken töprengett, én elgondolkodtam azon, hogy tulajdonképpen miért is történhetett ez az egész, és ki a felelős a tragédiáért. Végül is ez csak felerészben hitbéli probléma, a másikban azért statikai. Utána néztem, hogy ki építette a templomot. Meglepetésemre egy külföldi cég neve árválkodott egymagában a listán. Ekkor megvilágosodtam, ebben a pillanatban már azt is tudtam, miért szólította magához a korábbi papot az úr. Azért, mert lepaktált  az idegenszívűekkel, és átjátszotta ezt a nemzetbiztonsági és szakrális tekintetben egyaránt oly fontos beruházást külföldi sanyargatóinknak, aki természetesen ki is használták a helyzetet. A templom tehát megrogyott, ezért én magam fogom javasolni a bűnös cég felelőségre vonását. Mondjuk az el fog tartani pár évig, addigra valószínűleg az építő cég is tönkremegy, tehát a kártérítésre kevés valódi esély mutatkozik.

Annyi szó esett már a templom körüli kálváriáról, hogy most elérkezettnek láttam az időt, hogy magát az épületet is bemutassam. Higgyétek el, érdemes. A terveket a késő nyolcvanas évek sikeres magyar falusi téeszelnök stílusában vetette papírra alkotója,. Készítésénél a legjellegtelenebb márvány minél tömegesebb használata és az épület beolvasztása a távoli házgyári lakótelep sziluettjébe elsődleges szempont volt. A formák emiatt egyszerűek, talán beleláthatunk egy kis román kori utánérzést is, bár annyira azért nem cirádás. Hát nem egy Makovecz, az biztos. De ez egyáltalán nem probléma, a Makovecz házakkal csak a baj van, messziről jellegzetesek, de valahogy nem szeretnek az emberek benne tartózkodni. Ez ami templomunkat nem fenyegeti. Az összedőlés annál inkább.

Belehelyezkedve egyetlen Isten bőrébe nem különösebben meglepő, hanem kar beköltözni. Az sem mellékes, hogy Isten már öreg, és az öregek nem szeretik a nedves, tágas tereket. Szívesebben elvonulnak egy meleg, szűk kis kuckóba, ezért is tanyázik Isten oly gyakran a minimál-nyugdíjas öreganyók alvóhelységében, ahol még nyáron is ég a tűz, azért hogy a citrompótlós - cukros teát melegen tartsa.

Valahol megértem őt is.

Az öregek már végigbűnözték az életüket, bele is fáradtak, sok meglepetésre nemigen lehet tőlük számítani. Olyankor a legtöbb visszatér az akol melegbe, elkezdeni bánni bűneit, amiről ráadásul azt sem tudja, hogy valóban azok-e. Sőt azt sem, hogy létezik-e a bűn egyáltalán. Sokak szerint nem. És itt nem csak az ateistákra kell gondolni!

A lányom például nemrégiben kapott egy minden kétséget kizárón beazonosítható plüssfigurát. Egy vörös ördögöt, akinek szemérmét fekete ruha takarja. Az ördögöt következetesen fiúnak nevezi, bármit mondhatok, neki az ördög: a fiú. Pedig meg tudja különböztetni a zsiráfot a lótól, sőt a lovat a szamártól is, tehát azzal nem vádolhatom, hogy képtelen felismerni az őt körülvevő dolgokat. Ez viszont csak egyet jelenthet,: félretette az előítéleteit és annak látja a plüssfigurát, aki valójában. Vagy megfordítva, minden férfi maga a patás, és az ördög is csak egy fiú. Ebben az esetben legnagyobb sajnálatomra el kellene a lányomat könyvelnem megrögzött feministaként, ami egy két évet még be nem töltött hölgy esetén, szerintem kissé túlzó és egy kicsit korai.

 Lányom esete korántsem merül ki az egalizációban. Valójában ő szerelmes a plüssördögébe. Minden este gondosan beülteti Csüccs! felkiáltással a hintaszékbe és átszellemülten hintáztatni kezdi. Majd alig néhány lökés után elismerően felkiált: Na! Na! - így fejezve ki őszinte nagyrabecsülését az ördög iránt. Azaz a férfi iránt: van szarva, büdös és micsoda felsőtest. A szakálláról pedig ódákat lehet zengeni.

Istennek nincs tehát könnyű dolga, de úgy tűnik nem is eléggé törekvő.