RSS ikon Facebook ikon

A gép – helyzetjelentés a Földről - 1.rész

Írta: Almaleves

2010.10.12. 14:15

Ez a történet egy olyan bolygóról szól, amelynek magukat egyetlen értelmes fajnak gondoló lakói parazitaként lassan felélték jövőjüket. Hiedelmeik szerint ők irányítják a világmindenséget, teszik mindezt úgy, hogy ez a lehető legjobb minden és mindenki számára. Úgy képzelik, ha bármikor is meginogna önnön tudásukba vetett hitük, az a bolygójuk és talán a világegyetem azonnali pusztulásához vezetne. Szerencsére önhittségük szilárd alapokon nyugszik, mert az általuk megalkotott gép ügyel gondosan erre. Önzésük az, amit egyértelműen a haladás egyetlen mozgatórugójának tartanak. Lehet, hogy igazuk van?

Egy fontos dologról azonban sajnos nincsen tudomásuk. Azt a tényt hevesen tagadják, hogy ők csupán egy biológiai kísérlet résztvevői, amelyben megpróbálták megalkotni egy olyan fajt, amely képes kitekinteni saját burkán kívülre is. Amelyik képes levetkőzni azt az evolúciós kényszert, amelyik az életnek és magának a fajnak is a kialakulási stádiumában megkerülhetetlen és minden másnál fontosabb.
A szabadsággal azonban láthatóan nem tudtak mit kezdeni, eszmélésük első pillanataiban megalkották a gépet, amely segít elfelejteni, hogy a valóság korántsem egyenlő azzal, hogy ők mit szeretnének. A kényelmük biztosítása és az evolúció szorítása eltérítette őket arról az útról, amelyik az élet gyönyörűségének kiteljesedéséhez vezethetett volna. A mindennél nagyobb szellemi tőke, amelyiket a természet oly nagylelkűen a rendelkezésükre bocsátott, saját kicsinyes céljaik megteremtése közben enyészik. A megszülető öntudat szabadságát, a felelősség-vállalás helyett olyan téves ideák megvalósítására használták és teszik ezt mind a mai napig, amelyek végzetes hatásokkal járnak az élővilág egészére nézve.

Az itt lefolyt biológiai kísérlet bár még nem ért véget, de a létrehozók a tenyészetet már magukra hagyták. Egy öngerjesztő folyamatnak vagyunk részesei, melyet az a gép gerjeszt, amelyik a végsőkig el van szánva, ugyanis erre programozták.
A kísérlet legfőbb tanulsága: két szaporodásra képes embert egyedül hagyni egy bolygón, az nagyon rövid időn belül a bolygó és az emberek teljes pusztulását jelenti. Ennek értelmében a galaktikus hatóságok azonnal törvénybe iktatták, hogy soha többé ne teremtsen senki embereket!
Mindössze egyetlen esélyt hagytak az emberek számára, mert ők egyáltalán nem vérszomjas természetűek, ha képes az őrült ámokfutását az ember önállóan megállítani. Ez minden kétséget kizáróan csak abban az esetben fog sikerülni, ha elpusztítja a gépet.

Többnyire szeretjük azt gondolni, hogy cselekedeteinket saját magunk határozzuk meg. A minket körülvevő világ pedig olyan adottság, amelyhez ugyan kénytelenek vagyunk alkalmazkodni, azonban a fejlődés segít végleg függetlenedni azoktól az erőktől, amelyeknek korábban oly nagymértékben ki voltunk szolgáltatva. Az alábbi eszmefuttatás megpróbálja megragadni a létezésünk alapjait jelentő eszmerendszert, ennek hatásait a földre és az ott lakó élőlények.

A gép létezése

A Föld bolygón hosszú évmilliók alatt egy olyan önfenntartó, egyensúlyra épülő rendszer alakult ki, amelyik lehetőséget teremtett az élet különböző formáinak tartós megtapadására. Az élővilág folyamatait a rendszerbe épített evolúciós folyamatok szabályozzák, amelynek természetesen része az ember is. Ezek szabályozók a negatív visszacsatolás elvére épülve teremtik meg azt az összhangot, amelyik az élővilág fennmaradását a legnagyobb eséllyel biztosítja. Szó sincs tehát arról, hogy az a manapság széleskörűen elfogadott módszer lenne a helyes, ha valaki jót cselekszik, akkor dicséretet érdemel. Sajnos el kell fogadnunk, hogy évmilliók tapasztalata alapján csak az a működőképes, ha rosszat cselekszel, biztosan meg leszel bűntetve. A hangsúly itt a biztosanon van! Az alkalmazkodás persze kényszer és minden faj, így az ember is, megpróbál maximálisan idomulni azokhoz a feltételekhez, amelyek hatnak rá. Ezek a feltételek azok a külső kényszerek, amelyek biztosítják a hosszútávú egyensúlyt. A fejlődés során egyre jobb képességekkel rendelkező fajok jöttek létre, kiszorítva ezzel a korábban az adott területen uralkodó fajokat. Sok esetben ez a kevésbé versenyképes fajok kipusztulásához vezetett. De az egyensúly nem bomlott meg, mert az új faj is csak addig tudott szaporodnia, ameddig a takarója ért. Végtelen növekedés nem létezik, mert egy ponton túl, amikor az adott faj, a terület eltartó képességéhez képest túl sok erőforrást használ, mindig érvényesül a negatív visszacsatolás, amely a túlszaporodott fajok szabályozását biztosítja. Az ember jelenleg azt hiszi, képes volt minden ilyen szabályzót kikapcsolnia és a növekedését korlátlan méretűvé tennie. Gondoljunk csak a naponta elhangzó hírekre, hogy a legfontosabb a növekedés fenntartása, sőt növelése. Azonban ez alapvetően téves elképzelés, mert hiába kapcsolta ki az elsődleges korlátokat, mindet képtelen megtennie. Ugyanis ellentétben a lázálmaival, nem mindenható. Az is világos, hogy a szabályozók egyes szintjei egyre növekvő intenzitású hatásokkal járnak. Ez az ember által épített rendszerek esetében is így van. Például, ha van egy atomreaktorom, amelynek három biztonsági szintje van, akkor az elsőnél mindössze egy riasztó szólal meg. Emberi életek nem kerültek veszélybe, az áramtermelés folyamatossága is biztosított, tehát látszólag minden rendben. A második figyelmeztetés során, olyan biztonsági berendezések lépnek működésbe, amelyek akár le is állítják az erőművet. Ez már kicsit nagyobb zűr, mert egy erőművet újraindítani akár hónapokba is kerülhet. Ebben az esetben lehet, hogy szivárgást észlelt a figyelmeztető rendszer, az áramtermelés jelentősen visszaesett és lehet, hogy néhány ember is sugárfertőzést kapott. Ha még mindig nem történik semmi, akkor elképzelhető, hogy az erőmű túlhevül és felrobban. Ennek következményeit Csernobil esetében már megtapasztalhattuk.

Amikor az ember hajdanán megalkotta a mindent uraló gépet, csak sejthető, hogy azért volt szüksége rá, mert némelyeknek elege lett abból, hogy ki van szolgáltatva a természet félelmetesnek tűnő erőinek. Sok évezreddel ezelőtt még nem lehetett látni, hogy képes lesz e megvalósítani a nagy álmot, mert akkoriban ez még csak egy tökéletlenül működő kísérletnek tűnt és eleinte nem is gondolt senki arra, hogy a szabályzókat annyira befolyásolni lehet, hogy a figyelmezetéseket a végén már senki meg sem hallhatja, mert már halott.

A bolygón kezdetben nem sok ember élt, az álmot még ennél is kevesebben dédelgették. Kevesen voltak ugyan, de annál kitartóbbak. Ahogy teltek az évszázadok, a gép egyre tökéletesebb lett, lassan behálózta az egész világot, sokak számára megteremtve a látszólag kényelmes és biztonságos életet. A múlt század elején azonban megszólalt az első sziréna. Valami zavar támadt a gépezetben, amit akkor még viszonylag egyszerűen lehetett volna kezelni. Gyakorlatilag szinte senki meg sem hallotta, minden ment a maga exponenciálisan őrült pályáján tovább. A legfontosabbnak a világháború kirobbantása látszott, az új felfedezések eredményeit végre ki kellett próbálni, aminél egy világégés remek alkalomnak ígérkezett.

A gép létrejöttének fontos ideológiai alapja volt, nem a semmiből keletkezett, hanem az egyre inkább öntudatra ébredő ember saját tehetségének mámora formálta monomániás önimádóvá. Az embert megrészegítette a hatalma, ahogy jöttek az első sikerek, úgy váltak a kitűzött célok is mind monumentálisabbakká. A barlangokból hamar eljutott az első piramisokig, manapság pedig a hegynyi kolosszusokkal telitűzdelt városok láttán, a gépben élők számára nem kérdéses, hogy az ember mindenre képes. Vagyis mindenható. Ez egy mind a mai napig megingathatatlan kényszerképzet.

A múlt század mégis gyökeres változásokat hozott, bár ezt eleinte kevesen ismerték fel, kellett hozzá két világháború és számtalan helyi összecsapás. A változásnak azonban muszáj volt bekövetkezniük, mivel a gépet először megalkotók eredeti szándéka nagyrészt addigra teljesült, viszont a gépben élők nagy része mégsem élvezte annak áldásait. Ameddig az alkotás tökéletlen volt, az építmény félkészen állt, gyakran rogyadozva különféle kihívások alatt (pestis, éhezés, stb.), addig az embereket különféle eszközökkel rá lehetett venni, hogy építsék tovább, de közben azért fogják be a szájukat.

Azok hosszú ideig el is hitték, hogy mindez az ő érdekükben történik, de a 18. század végére egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ez nem igaz. A gép áldásait kevesek élvezik, a többség viszont csak alantas kiszolgálója lehet. A különféle mozgalmak, változatos ideológiákba csomagolva próbáltak a helyzeten változtatni, forradalmak és háborúk sora lángolt fel a huszadik század első felében, mégsem veszélyeztették csak egy nagyon rövid pillanatra a gép egységét. Az atombomba megszületése, majd éles próbája egy alig látható, halvány repedést ütött a gép csillogó acélvértjén. De ez, annak idején szinte senkinek sem tűnt fel, a sérülést folttisztítóval eltávolítható, apró foltnak látták az emberek.

Ennél fontosabb azonban az, hogy a lezajlott események milyen változásokat indukáltak. A forrongásokban résztvevő emberek bátran szembeszálltak a gép hatalmával, noha azt sem tudták, hogy éppen azt teszik. Azonban kétes értékű céljaik miatt, bukásuk eleve kódolva cselekedeteikbe volt kódolva. Ugyanis ők nem akarták a gépet kiiktatni, hanem csak egy jobb helyet követeltek benne. A gép ezt nagyon jól tudta, ezért nem is félt.
Azonban a gép ekkora már nagyon fejlett volt, képes volt átlátni azt, hogyha a dolgok ezen a pályán mennek tovább, akkor előbb-utóbb az ő léte is veszélybe kerül. Ezt természetesen nem engedhette, főképp azért nem, mert élő teremtmények (emberek) alkotása volt, amelyekbe az első számú törvény kitörölhetetlenül bele van kódolva: ÉLJ!
Minden körülmények között első az életben maradásod!
Ez az alaptézis mélyen áthatja a gépet, azonban emellett folyamatosan értékeli is a benne lévő helyzetet és ennek megfelelően változtatja a szabályokat. A gép ugyan azt állítja, hogy mindenkinek joga van hülyének lennie, de önmagának mégsem engedi meg ezt a luxust.

A lázadó emberiség azonban hiába ontott ki oly sok vért, csak a szabályok újragondolására tudta rákényszeríteni a gépet. Kifinomultabb és kegyetlenebb törvények léptek a korábbiak helyébe. A gép a 20. század végére iszonyatos monstrummá fejlődött és a rendszer működtetéséhez egyre több erőforrást igényelt. Azonban az erőforrások kezdtek kimerülni. Kiterjedése ugyan már elérte az egész bolygó méretét, mégis azzal kellett szembesülnie, hogy a léte veszélybe került.
A társadalmi változások igénye egyúttal egyre erősödött, azonban ez többnyire ismét az egyenlőség és a társadalmi igazságosság megfoghatatlan ideájának dédelgetésében merült ki. A bekövetkező változások, a kommunizmus eszméje azonban hosszútávon mégsem az egyenlőtlenségek csökkenésének irányába hatott, hanem pont ellenkezőleg. A szakadék a mai napig egyre mélyül szegények és gazdagok között.
Ennek pedig továbbra is egyetlen fő oka van, mégpedig az egyensúlytalanság.

Mindent megtehetsz, mindent elérhetsz, csak akarnod kell! Így szól a tézis, csak az nincs sohasem hozzátéve, hogy ezt nem fogod büntetlenül megúszni. Minden tettünknek következményei vannak, ha nem teszünk semmit, annak is. Mivel a szerves és szervetlen világ szoros és mindenre kiterjedő kapcsolatban van egymással, ezért bárhogyan is cselekszünk, annak következményeivel valahol számolnunk kell. Vagyis kellene.
Nem létezik önmagával táplálkozó entitás, nem létezik olyan szikla, amely mindennek ellen tud állni. Az emberi tevékenység következményei természetesen addig, amíg a bolygó erőforrásait viszonylag kevesen fosztogatták nem tűntek végzetesnek. Azonban mára a helyzet gyökeresen megváltozott. Az emberiség olyan pazarlóan bánik a Föld javaival, hogy az életközösségek egy jó részét a kipusztulás szélére sodorta. Eddig bírták az óceánok, a szárazföldi teremtmények, az önszabályozó folyamatok elérték a kritikus pontot, ahol hamarosan egy drasztikus változásnak kell bekövetkeznie. Ezt a gép természetesen tagadja.

A Föld minden korban (földtörténeti korokra gondolva elsősorban) egyensúlyi állapotban létezett és ennek így kell lennie mindörökké. Ellenben az nem mindegy, hogy ez az állapot mennyire kellemes életfeltételeket jelent a lakói számára, amelyek közül, az ember is csak az egyik.
A mai állapotok reális elemzése kemény dió, még mindig túl kevés erőfeszítést tesznek a tudósok a valódi tények megismerésére, szinte elhanyagolható a mainstream média felvilágosító tevékenysége, így az emberek többnyire tetszhalott állapotban várják a gazdasági csodát és azt, hogy az életük minden eddiginél kellemesebb legyen. Azt hiszik, jön majd egy új kormány, vagy egy mindenható zseni, esetleg egy diktátor, amely hozzásegíti őket a vágyott állapothoz. A helyzet furcsaságát leginkább az adja, hogy ugyanúgy reménykedik az éhező afrikai és a jóléthez szokott nyugati ember egyaránt. Töretlen optimizmusát a gép táplálja és a bolygó kimerülőfélben lévő erőforrásai. Az ember számtalanszor bebizonyította, hogy nem tanul saját hibáiból, miért lenne ebből a szempontból a mostani kivétel?

Szeretjük a problémát gazdasági oldalról megközelíteni, ami teljesen jogos, hisz az élet törvénye is ezt diktálja. Szerezd meg azt, ami ahhoz kell, hogy életben maradj és utódokat tudj nemzeni. Azonban érdemes ezt morális szempontokból is alaposabban szemügyre venni. Felmerül a kérdés, van-e joga egy öntudattal rendelkező fajnak a saját képére formálni egy bolygót? A válasz nem könnyű, de az emberiség utóbbi 10000 éves történelme határozottan és félreérthetetlenül megválaszolta. Nemcsak joga, de kötelessége is. Az idea mögötte pedig az, hogy higgye el minden élőlény, hogy az ő érdekében is cselekszik az ember.

Katasztrófahelyzetekben mutatkozik meg az emberek valódi személyisége. A korábban civilizációs álarcban parádézó egyének fosztogatnak, sőt akár gyilkolnak is, ha saját túlélésükről van szó. Amit most látunk akkor az micsoda? Lehullik a kényelmetlen viselet, amit kultúrának szokás aposztrofálni. Végső soron mindegy mi fog történni, most már muszáj végig csinálnunk, amit elkezdtünk. A végső kérdés csupán annyi, túl fogjuk-e élni mindezt.

A művészetek, a tudás és mindaz, amit hajlamosak vagyunk értéknek tekinteni, tényleg csupán egy mozdulattal elkenhető szájfény? Ha mindez igaz, akkor valóban nem különbözünk a többi élőlénytől és igenis végig kell csinálnunk, amit elkezdtünk, mert az élet körforgása majd helyre tesz minket is. Ha ez egy letűnt faj tömegsírját jelenti egy kopár bolygón, akkor állunk elébe! De addig még van némi tennivaló és az út is elég gyötrelmes lesz.
Azért nem árt emlékeznünk arra, hogy ha valamikor a jövőben netalán két ember szembetalálkozna az úton és közben mindkettő csak arra tud majd gondolni, hogy a másiknál vajon van-e megszerezhető élelem, meg arra, hogy miképpen tudná azt elorozni. Akkor tudni fogjuk, hogy meddig jutottunk. Az élelem sokkal drágább lesz az életnél. Akár a másik élete árán is meg kell szerezni. Ha pechünkre mi lennénk az egyik fél, ne gondoljunk arra, hogy valamikor még volt idő ezt megváltoztatni. Akkor már nem lesz választásunk, még ennyi sem, mint ami most van.

A gép törvénye

Érdekes módon a kezdetekkor létrehozott alapvető szabályok az idők során nem sokat változtak. Nevezhetjük ezeket bátran a gép alkotmányának. Ezen vezérelvek irányítják a gép mindenkori cselekedeteit és ezek határozzák meg a benne élők tudati azonosságát.

1. A gép létezése mindenekfelett áll
2. Az emberek csak a gépben létezhetnek és csak ott lehetnek boldogok (de azt nem mondja, hogy aki benne van, az boldog is lesz, hanem csak azt, hogy ha tökéletesen azonosulsz a gép által létrehozott szabályokkal, akkor valószínűleg boldog is leszel)
3. Az ember a Föld és a világmindenség ura, ebből következően az ember korlátlanul felhasználhatja a meglévő erőforrásokat
4. Az erőforrások végtelenek
5. A világ összes erőforrásának az emberek jólétét kell szolgálnia
6. Az emberiség jólétének a kulcsa a folyamatos növekedésben van
7. Az emberiség minden krízist kezelni tud, ha valami probléma adódik, azt az ember végül mindig megoldja
8. Az ember nem része az élet körforgásának, hanem saját maga irányítja azt
9. Az ember bármilyen cselekedete bocsánatos bűn, ha azok a fenti törvényekkel nem kerülnek összeütközésbe


A gép tagadja a függő keletkezés elvét. Ez a buddhizmusból ismert tan az élet korforgásának lényegére mutat rá, ami a gép törvényeivel nem egyeztethetőek össze.

„Függő Keletkezés elvének elemei között a „ha az egyik jelen van, akkor a másik is jelen van” összefüggést feltételezzük.
Ha az ember nem-tudásban él, vagyis nincs tudatában önnön szabadságának, és csak saját lételemeihez kötözötten képes létezni, akkor testi, nyelvi és tudati síkon késztetései támadnak arra, hogy érvényre jusson ebben a létezésben.
A létesülés azonban a keletkezés és elmúlás, a születés és vénülés-halál törvényeinek alávetett, ezért arra az emberre, aki önmaga biztonságát a tárgyi és tudati tartalmakban keresi, szenvedés, gond, panasz, fájdalom, szomorúság és csüggedés vár.”
Forrás: http://a-buddha-ujja.wikidot.com/tenigl-alaptan-eloszo

Mivel a gép tagadja ezt, ezért nem fogadhatja el az egyensúly létezésének törvényét sem. Az ember látszólag tudati szabadságban létezik, azonban ez a tudat a kultúra által meghatározott, amit a gép törvényei határoznak meg. A látszólagos tudatosság, valójában teljes tudatlanság.

Élet a gépben

Az alaptézisek és az évszádos tapasztalatok hozták létre azt a világot, amelyben élünk. A gép nem gonosz, nincsenek érzései, hanem egyszerűen csak mindenhatónak képzeli magát, ami minden irányban megnyilvánul. Az első és legfontosabb téveszméje, hogy mindent ő alkotott. A másik ebből következik, csak ő képes rendbe hozni a dolgokat.
Szemléletébe és gondolatvilágába a működését szabályozó törvények miatt nem fér bele, hogy a világ magától is működik, továbbá képtelen azt felfogni, hogy a működési zavarok, az a saját létének következményei. A most élő emberek legnagyobb (99,9999%) része nem élt még a gép fennhatóságán kívül, sőt az azt megelőző 100 generáció sem. Ebből adódóan a legnagyobb többség természetesnek fogja fel a működését, mintegy az élet részének tekintve. Technikai értelemben ez az ő esetükben így is van. A gép létezésének első számú bizonyítéka, hogy tagadja önnön létezését. Természetesen ezzel ismét megszegi a függő keletkezés törvényét.

Alighogy elkezdődött a 21. század, az amelyik elő oly nagy várakozással tekintett az emberiség, rögtön egy globális válságot hozott a Föld emberi lakóinak ajándékba. Első pillantásra furcsának tűnő módon, ez idő tájt a többi élőlény viszont egy pillanatra fellélegezhetett. A válság napjai egy korty tisztább levegőt jelentettek, egy rövid pillanatra enyhült a gép szorítása. Ezt a válságot az embereknek próbálták a szokásos ideológiai csomagolásban eladni, azonban mélysége és szokatlan hosszúsága sokakban kérdőjeleket szült. A gép csillogó páncéljából darabok szakadtak le, ami ráadásul még csak nem is a gép tévedését felismerő embereknek volt köszönhető. Saját rendszere került válságba azáltal, hogy képtelen volt a meglévő hibákat tovább leplezni. Az egyensúly hiánya egy pillanatra megakasztotta a szokásos működést és nemcsak elszigetelt banánköztársaságokban, hanem pont a rendszer fő haszonélvezőinél, a gazdag országokban. Megkapta a második, most már sokkal komolyabb figyelmeztetést, ami ráadásul a negatív visszacsatolást kitűnő példája volt, még a gépen belül is. Csak annyit költs, amennyit megtermelsz (vagy megkeresel)! Egymásba csomagolt, fedezet nélküli hitelcsomagok cseréltek irreális áron gazdát, aminek vége egy összeomló pénzpiac volt. Azaz a gép egy utolsó intézkedésével megmentette a rendszert, azonban ennek az volt az ára, hogy a világ minden polgára végzetes mértékben eladósodott. Nem számít, hogy egy olyan országban él, mint például Kína, amelyik trilliós nagyságrendű amerikai államkötvényeket birtokol, vagy éppen saját pillanatnyi hedonizmusáért a jövőt feláldozó Görögországban, a végeredmény ugyanaz. A javak nem a virtuális bankszámlákon születnek és nem is ott tárolódnak. A hatalmas számokkal teleírt egyenlegek pontosan megmutatják, hogy ezt az adóságot képtelen kifizetni az emberiség. Ugyanis saját erőforrásait élte fel jó előre. Ami pedig jelenleg megegyezik a bolygó erőforrásaival. A globalizációval számba vett mindent és láthatóan nincs több ötlete honnan lehetne a növekedéshez szükséges további javakat előteremteni. E nélkül pedig az adóságok visszafizethetetlenek leszek. Ezért mindegy, melyik oldalán áll valaki az adósságspirálnak, mert a javak, ha valódi értékükön lesznek elszámolva, a társadalom nagy többsége ki fog szorulni a fogyasztásukból.

Ha körülnézünk a világban, sok mindent megértünk a gép működését illetően. Persze az szükséges hozzá, hogy a torzító szemüvegünket hagyjuk otthon, mert e nélkül csak a gép válaszait fogjuk kapni. A nagy világégések után eszmélő emberek számára megalkotta a globális fogyasztáson alapuló rendszert. Ami azonban csak abban az esetben működik hatékonyan, ha a világ összes humán lakója részesévé válik. Ez mostanára nem kérdés, akármerre nézünk, mindenfelé ugyanazt látjuk.
Az emberek fogyasztani akarnak, teszik ezt azért, mert ez vált a jólét szimbólumává. Sőt az élet egyedüli céljává. A siker kizárólagos mércéjévé a pénz. A birtokolt vagyon nagysága helyezi el a képzeletbeli társadalmi ranglétrán az egyént és ez nyíltan meg is jelenik a tömegtájékoztatás minden szintjén. Az eszmélő gép ravasz módon a korábbi ideálokkal szemben a vagyont állította piedesztálra, mindezt nyíltan, mindenki számára egyértelműen. Ehhez egy zseniális eszközt tervezett, a televíziót. Ez három lényeges szerepet tölt be, egyrészt segít a gondolkodásról leszoktatni a tömegeket, másrészt közvetíti és egyben kívánatossá teszi a fogyasztáson alapú boldogság eszményét, harmadjára pedig kitölti a feleslegessé vált szabadidőt. Az értelmetlen sztárkultusz mintákat állít, orientál, a rendszer legfőbb propagandagépezetét jelenti. Warhollal szólva, 5 perc hírnév mindenkinek jár és ezért sokan képesek teljes emberi mivoltukból kivetkőzni.

A mértéktelen fogyasztás egyet jelent a vég nélküli gazdasági növekedés ideájával. Könnyen belátható, hogy ha az egyén egyre több mindenre vágyik, akkor ez máshogy nem biztosítható, csak a folyamatos növekedéssel. Azért, hogy a vágyott termékek kellően motiválóak legyenek, fontos, hogy a társadalom többsége számára könnyen elérhetővé kell válniuk. Egyes országok között ugyan jelentős differenciák vannak, de az ige arról szól, hogy ha keményen dolgozol és betartod a szabályokat, akkor egyszer te is megszerezheted ezeket a javakat.
Groteszk módon fejlett országoknak nevezik azokat, amelyek már egy olyan fogyasztási szintet értek el, amelyet ha a világ összes polgárára kiterjesztenénk, akkor minimum 3 földre lenne szükség már most az ugyanekkora szint biztosításához. A relatív olcsóságot viszont csak a bolygó teljes kizsákmányolásával lehet megvalósítani. A világkereskedelem mindent behálózó gépezete nem a javak egyenletes elosztásán dolgozik, hanem az erőforrások olyan transzformálását végzi, ahol a fejlődő országok még megmaradt javait, fejlett államokba juttatja el. Az ellenérték a pénz, amely mögött egyre kevésbé húzódik meg valós teljesítmény, egyre inkább spekulatív folyamatok határozzák meg az értékét.

Mint tudjuk, semmi nem tart örökké, a föld kincseinek kizsákmányolása azonban jelentős változásokat indukált. A növekedésorientált gazdaság kibillentette egyensúlyából a földi bioszférát szabályozó folyamatokat, emiatt a föld jelen korában létező ökoszisztéma válságba került. Az erőforrások globális túlhasználása jelentős részben az egyre súlyosabb problémát jelentő túlnépesedésnek köszönhető. A gép eleinte nem figyelt fel ezekre a folyamatokra, azonban mostanára ezek olyannyira nyilvánvalóvá váltak, hogy az emberek is kezdenek ráeszmélni. A természetes népességszabályozó eszközök kiiktatásával nemcsak a születéskori életben maradás esélye nőtt meg drasztikusan, de a várható élettartam is jelentősen megemelkedett. Az emberiség lélekszámának növekedése jelenleg is növekvő pályán mozog, jelenleg a populációs csúcs elérését 9-11 milliárdra teszik. Ez be fog következni az elkövetkező 50 éven belül. Ez azonban jelenleg valószínűtlen, mert odáig viszonylag kevés esélyünk van eljutni, az önszabályozó folyamatok sokkal hamarabb kifejtik hatásukat. A harmadik figyelmeztetés is elhangzott, most már csak várnunk kell az eredményre. Az emberiség jelenleg egy szakadék felé robogó elszabadult vonathoz hasonítható, amelyiknek behegesztették az ajtait.

Mindez amiatt nem válik azonnali pánikot okozó tényezővé, mert a gépnek remekül működik az a törvénye, hogy minden erőforrás kizárólag az emberért létezik. Olyan óriás városok jöttek létre, ahol az emberiség egyre nagyobb része él (2010-ben 50,5 %, ami cca. 3,4 milliárd embert jelent, a városiasodás növekedési üteme 1,85%.)
és amelynek lakói olyan szinten elszakadtak a biológiai létezést irányító természetes folyamatoktól, hogy számukra ezek a problémák egyszerűen nem léteznek. A gép eddig tette a dolgát, viszonylagosan kényelemet biztosított számukra. Azonban ezek a városok óriási energianyelők. Negatív energiamérlegük miatt hatalmas területek összes erőforrását kiszipolyozzák, tönkretéve a még megmaradt természetes életközösségeket is. Legfőbb tulajdonságuk a pazarlás, amely egyébként a gép működésének minden területét jól jellemzi. Elég, ha csak az egymás mellett álló bevásárlóközpontokra gondolunk, amelyekben ugyanazokat a termékeket lehet megvásárolni. A városi lakosság minden igényét erőforrás pazarló rendszerek elégítik ki, párhuzamos erőforrások sokasága áll a nap minden percében, többnyire feleslegesen a rendelkezésükre. Gondoljunk itt a közvilágításra, amely főleg azért működik egész éjjel, mert az emberi természet egy sajnálatos tulajdonságának akar gátat szabni. Erőszakos és tolvaj egyedek cselekedetit kívánja így megelőzni az emberiség, hatalmas energiát elpocsékolva emiatt.

Ennek ellenére a lakói mégis állandóan elégedetlenek, amit csak időlegesen csillapít egy új LCD tévé, vagy egy új autó. Naponta kénytelenek szembesülni azzal, hogy bármennyit is dolgoznak, képtelenek azt a kívánatos állapotot elérni, amit a reklámok hirdetnek. Ebben nem különbözik a szegény a gazdagtól, csak más szinten jelenik meg ugyanaz a számára.

A javak ily módon történő felhasználása persze, a pazarláson kívül óriási egyenetlenségeket is szül. Hiú ábránd abban reménykednie a nyomorgó afrikai vagy ázsiai tömegeknek, hogy egyszer ők is elérik a fejlett országok lakóinak életszínvonalát. Ehelyett saját országuk erőforrásai merülnek ki hamarosan és végérvényesen. Esőerdőt, termőtalajt nem lehet exportálni, nem létezik az azonnali pótlásuk, nincsenek olyan eszközök, amikkel ezt meg lehetne oldani. Ehelyett a kakaóültetvények miatt tarvágással kiirtott esőerdők vékonyka talaja a brutális műtrágyázás ellenére pár év alatt kimerül, a helyén pedig erodált bozótréteg keletkezik. A páratlan biodiverzitás, ami ezekben korábban létezett végleg eltűnik, a helyén átadva néhány szegényes egyednek.
A föld területének nagy része már megtapasztalt valamilyen emberi beavatkozást, azonban a 20.században felerősödő folyamatok mostanára már az egész ökoszisztémát jelentősen befolyásolják.

Az, hogy létezik-e például a globális felmelegedés és hogy ha igen, az emberi tevékenységnek mekkora része van benne, még vita tárgyát képezi. Sokan a zöldek egyszerű hóbortjának tartják, sokan pedig a közelgő katasztrófa előhírnökeként tekintenek rá. Egy biztos, ha természetes folyamatokról van is szó, hatásait nem lehet félvállról venni. Akár jégkorszak, akár hőmérsékletemelkedés következik be, az tragikus hatással fog járni az emberiség egészére. Legjobb példa erre a Pakisztáni monszun nem várt méretűvé duzzadása. Amikor lecsapott, közel 20 millió ember vált szinte órák alatt hajléktalanná. Az államhatalom gyakorlatig tehetetlenül állt az egész helyzet előtt, képtelen volt bármilyen megoldással szolgálni. Egy gyakran előforduló természeti jelenség szokottnál intenzívebb megjelenése okozta, avagy az emberi tevékenység által befolyásolt folyamatok hatásának volt köszönhető? Az eredmény szempontjából gyakorlatilag lényegtelen. Egy túlnépesedett országrész vált pillanatok alatt az ember számára lakhatatlan övezetté és ez láthatóan teljesen felkészületlenül érte az ott lakókat.
A legfőbb probléma itt is az adott területen élő nagyszámú ember. Milliókat nem lehet evakuálni órák alatt. Még ha sikerülne is, azonnal előidézné a befogadó területek azonnali válságát is, ugyanis egy végsőkig kihasznált ökoszisztéma képtelen elviselni a rajta hirtelen megjelenő „élősködők” ekkora tömegeit.


Elgondolkodtató, hogy ha a rendszer ilyen súlyos válságban van, akkor miért képes mégis az embereket ennyire közömbössé tenni a problémák iránt. A többség láthatóan érdektelen vagy szkeptikus. Gyakori reakció az azonnali tagadás, vagy ha esetleg mégis hajlandó az adott kérdésen elgondolkodni, akkor a gép automatikus válasza érkezik: - Eddig is megoldottunk minden problémát, most is ugyanígy lesz. - Ez sajnos azért hibás válasz, mert a problémát eddig sosem volt képes kezelni a gép, ellenben igen hatékony az álcázási technikája. A problémákra eddig adott válasz nagyjából kimerül abban, hogy még többet kell termelni, még jobban kell dolgozni és akkor minden rendben lesz.

Azért, hogy ez a vakhit ennyire uralkodóvá válhasson, a gép még egy nagyon figyelemreméltó dolgot cselekedett. Megalkotta a jelenleg is ismert közoktatási rendszert. Azt, amelyik ahelyett, hogy az embert megtanítaná harmóniában élni az őt körülölelő környezettel, ehelyett a gép igazságait plántálja a gyermekeink fejébe. Mindenhatóság, fogyasztás, siker. Manapság az oktatási intézmények ideológiai börtönökké váltak. A tanulókat leszoktatják az önálló gondolkodásról, készen kapott konzerv igazságokkal tömik a fejüket, melynek végeredménye egy engedelmes és agyilag tetszhalott egyén. Elszántan küzd olyan javakért, amik többségére valójában semmi szüksége sincsen. A látszólagos önazonosság megteremtése végleg elidegeníti a környezetétől. Az individuum kellékei kimerülnek a külsőségekben, amelyeket óriás ipari kolosszusok állítanak elő. A rendszer szempontjából természetesen nem is lényeges az egyes alkotórészek milyensége, mára az előre gyártott, az egyén saját készségeinek használatát teljességgel feleslegessé tevő, kacatok jelentik az egyéniséget. A felnövekvő generációk pedig engedelmesen továbbadják ezeket az eszményeket az utódaiknak. A kör bezárult.

Mióta az ember, alkalmazkodás helyett teremtővé lépett elő, a Föld arculatát saját képére formálta. Ha alaposan szemügyre vesszük ezt a sebhelyekkel tarkított, torz ábrázatot, ijesztő kép tárul a szemünk elé. Gyakorlatilag nem maradt érintetlen terület a bolygón, az olajvilág szimbóluma, a műanyagpalack mostanára mindenhová eljutott.
A biológiai közösséget, amelyben élünk pedig egy elvont és alaktalan ideává silányították le, amelynek középpontja a fogyasztó ember. Az étel a boltban terem, a mögötte álló hatalmas ipari gépezet pedig kiszolgálja a mesterségesen gerjesztett igényeket. Fel sem merül, hogy az értelmetlen és erőforrás-pazarló tevékenységeket fel lehetne váltani valódi alkotó ténykedésre. Mindenki sztár akar lenni, ismert ember. Mindegy milyen áron, mennyire becstelen vagy elvtelen eszközökkel, de ki kell tűnni az emberek hatalmas tömegéből. Ha ez a saját személyiségünk szétrombolásával jár, akkor is megéri. Ez vált a tömegek ópiumává, ennek a meder nélküli folyónak a hordaléka mind nagyobb szellemi területeket borít be bűzös és fertőző hordalékával.

Vizsgáljuk meg egy kicsit alaposabban a gép egyik törvényét. Az egyik leggyakrabban hallott igazsága, hogy az ember képes úrrá lenni minden helyzeten, a végén mindig minden megoldódik és jöhet a happy end.
Tételezzük fel tehát, hogy az ember, képes kezelni bármilyen a jelenben vagy a jövőben felmerülő nehézséget. Ez persze az eddigi tapasztalatok alapján nehezen hihető, de most mégis előlegezzük meg neki a bizalmat. Szellemei képességei csúcsán, rengeteg tudományos eredménnyel a háta mögött, továbbá az érzelmi intelligencia magaslatáról miért is ne tehetné meg azt, ami eddig nem sikerült. Mindehhez csak a gép útmutatásait kell követnie.

Először is a legfontosabb probléma, amibe beleütközik az erőforrások megszerzése. Ha cselekedni akar, minél többre van szüksége. Alapból el kell tartani a Föld cca. 6,8 milliárdos népességét, továbbá annyi feleslegnek is kell képződnie, amivel a jövőben várható kihívásokat is kezelni lehet. Könnyen belátható, hogy ez nem kevés, akár az energia, akár a természeti kincsek, akár az élelmiszer tekintetében.
Mi mást tehetne, mint hogy megpróbál a lehető legjobb tudása alapján, a még fellelhető erőforrásokat minél hatékonyabban kiaknázni, mivel csak ennek segítségével tud úrrá lenni a helyzeten. Vizsgáljuk meg ezeket az erőforrásokat, nézzük meg, hogy valóban lehetséges-e megtennie, amit akar. Vagyis amit akarnia kéne, mert most csak kevesekben van meg rá a hajlandóság. A kérdés itt csupán annyi, hogy valóban rendelkezésre áll annyi felesleg, hogy a célokat meg lehessen belőle valósítani. Ez a jelenlegi növekedési pálya és az emberiség fogyasztása alapján most kijelenthető, hogy nem. A természeti kincsek gyorsütemben fogynak és még halvány jelei sincsenek, hogy ez a közeljövőben megváltozna. Elegendő itt az időközben Európába is begyűrűző terepjárók divatjáról, amely minden tekintetben az elképesztő pazarlást testesítik meg. Előállításukhoz és üzemeltetésükhöz egyaránt a normál személyautókénál sokszoros mennyiségű erőforrásra van szükség. Naponta milliónyi ingázó használja túl feleslegesen a föld kincseit, hajlandóság csak akkor mutatkozik némi takarékoskodásra, ha az üzemanyag ára az egekbe szökik.
Ezen nem is csodálkozhatunk, jelen társadalmi berendezkedésünk az olcsó és korlátlanul rendelkezésre álló energia felhasználására épül, amelynek mennyisége tetszés szerint növelhető. Legfőbb forrásai az olaj, a szén és a gáz és némiképp az atom. Mindez annak ellenére van így, hogy azt mindenki tudja, hogy ezek nem kimeríthetetlenek. Az utóbbi időben a különböző gazdagabb államok kormányai erőteljesen propagálják a megújuló energiaforrások használatát. Gyorsütemben elkezdődött a napkollektorok, szélerőművek és biomassza előállító üzemek építése. Azonban egy dologgal továbbra sem törődik senki. Méghozzá a már oly sokszor emlegetett egyensúllyal. Például, ha egy napkollektor hasznos élettartama alatt, a gyártást is beleértve, több energiát fogyaszt, mint amennyit termel, akkor negatív energiahatékonyságról beszélhetünk. Vajon mikor készülnek olyan hatástanulmányok, hogy a ma ismert készletek elégségesek-e a jelenlegi létforma fenntartásához? Akárcsak annyira, hogy jelenleg éhezők tömegei ne növekedjenek.
Sok tudós és laikus véleménye szerint az emberiség már lekéste azt a pontot, amikor még érdemben be tudott volna avatkozni. Ez akkor is így van, ha a szándék azonnal megszületne és a megvalósításhoz minden fellelhető erőforrást mozgósítva lenne. Ha a mai, viszonylag ideálisnak tekinthető feltételek maradnak, nem zavar be semmilyen klímaváltozás, semmilyen nagyobb biológiai katasztrófa, akkor sem elegendőek az erőforrások ennyi ember számára. Nekem nem célom részletesen elemezni sem az energiahatékonyság, sem a fosszilis energiahordozók kimerülésének kérdését, akit érdekel, a forrásoknál megadott linkeken utána olvashat. Az érdeklődés tárgya sokkal inkább az emberi lét igazi szabadságának és a létezés örömének megtalálása. Ehhez egyébként remek alakalom a hamarosan bekövetkező változás, sosem létezett hatékonyabb katalizátor a válságnál vagy egy a katasztrófáknál. Ami színtiszta negatív visszacsatolás. A korlát ismét magasabb szintről érkezik, ezért hatásai sokkal fájdalmasabbak is lesznek.
Azonban az biztos, hogy az emberi lét örömeinek újraértelmezéséhez nem lehet figyelmen kívül hagyni a Föld valós helyzetét, mert amennyiben így tennénk, akkor magunk is az egyensúlytalanság csapdájában találnánk magunkat. Ahogy a görögök mondták, épp testben, épp lélek. Az anyagi világ és a szellemi szféra egymással kölcsönhatásban, sőt szimbiózisban létezhet. Bármelyiket elhanyagoljuk, az károsan befolyásolja az egész működését.

Azt az előzőekben láthattuk, hogy természet kiiktatása először az ember azon vágyán alapult, hogy függetlenítse magát a hatásaitól. Mindig legyen mit ennie, legyen hol álomra hajtani a fejét, ne fázzon. Persze mindig evés közben jön meg az étvágy. Hatalmát látva, amit a gép folyamatosan próbált is a fejébe verni, elhatározta, hogy örökéletű lesz. Kiiktatja a betegségeket, feltérképezi az embert, megismeri a világ működésének a törvényeit. Ez egy nagyszerű idea és valóban semmilyen dolog nem érdemel ennél nagyobb figyelmet. Az ember nem létezhet a természet nélkül és minden ismert fizikai jelenség és törvényszerűség az adott közegben létező egyensúlyi állapotokra épül. Ez alól semmilyen körülmények között nincs kibúvó, még az embernek sem.
Az is teljesen nyilvánvaló, hogy a föld megbomlott egyensúlyi állapota, ismét vissza fog térni egy másikba, a kérdés csupán az, hogy mennyire lesz ez kellemes az emberiségnek. A földi élet több millió éves, átvészelt számtalan katasztrófát és mindig sikerült újrakezdenie, míg végül létrejött az ember.
A természet nem pazarló, biztosak lehetünk benne, hogy azért kapott a humanoid faj értelmet, hogy az élet céljaira használja. Ezt úgy tűnik nem ismerte fel, a jelenlegi életmódja, azét a dzsentrit idézi, aki eltapsolta összes vagyonát, a maradékot pedig egyszerre felteszi valamilyen kártyajátékban. Az ember erre van szocializálva, ahogy szokás mondani, a remény hal meg utoljára. Végeredményben rákos sejtként burjánzunk az ökoszisztéma testén. Azonban azt is jó, ha az eszünkbe véssük, hogy a gazdatest halálával a rákos sejt is elpusztul!


A gép elpusztítása

Manapság az úgynevezett fejlett országok lakói közül kevesen termelnek saját maguk számára bármit. Az élelem megszerzése átalakult nehezen megfogható elvont fogalommá. Érdekes dolgot tapasztaltam, mikor megkértem anyámat, hogy ültessen paprikát a háza melletti kiskertbe. A paprika szívós növény, szinte bármely földrészen és igen változatos éghajlati viszonyok között is jól érzi magát. Az elültetett paprika szépen cseperedett, ezért ahogy a nyár megmutatta erejét, elérkezett a szüret ideje. Az egyik reggel kivettem a hűtőből az anyámnál termett paprika közül az egyiket és felvágtam különös dologra lettem figyelmes. A paprika belsejéből hiányoztak a szokásos szaporító részek, a magok. Először arra gondoltam, hogy ez egy olyan növény, amely megunta az ember gondoskodó atyaiságát és elhatározta, hogy nem akar utódokat nemzeni erre a bolygóra. Aztán kicsit alaposabban átgondolva rájöttem, hogy ez egy olyan genetikailag módosított faj lehet, amelyből az ember száműzte azokat a számára lényegtelen részeket, amik nem az ő közvetlen hasznát szolgálják.
Bármelyik változat is az igaz, eléggé elszomorító mindkét eshetőség.
Ha a humán populációra vonatkoztatjuk a paprika példáját, akkor azt kell látnunk, hogy korántsem egyértelmű, hogy mindnyájunknak utódokat kell nemzeni. Ami pedig a genetikai állományba történő beavatkozást illeti, az a legelvetemültebb horrorfilmek valóságát idézi. Nem azért, mert nem volna jó megszűntetni a betegségeket, vagy kiiktatni a születési rendellenességeket, hanem azért, mert a beavatkozás iránya ismét csak a gép morbid ideáinak megfelelő változásokat eredményez.
A plasztikai sebészet virágkorát éli, bárkinek lehet új orra, szája, melle. Mozogni sem kell, a zsírleszívással gyorsan visszanyerhető a tökéletes alak. Elérkeztünk addig a pontig, hogy az ember képtelen elfogadni önmagát olyannak, amilyennek a genetikai állománya determinálta. Az örök élet és a tökéletes szépség víziója kiforgatja emberi mivoltából. Nem véletlen, hogy azok, akik nem felelnek meg ezeknek az ábrándoknak, hamarosan a társadalom peremén találják magukat. Hozzáteszem, még ők járnak jobban.
Nekik kényszerűség az, ami a többieknek egyszerű hobbi. El kell gondolkozniuk azon, vajon mit akarnak ettől az élettől, hogyan képzelik a saját és az emberiség jövőjét. Ami természetesen jelenleg, továbbra is a földi élet egészébe integrálódva képzelhető csak el. Mit tehetünk azért, hogy visszanyerjük emberi mivoltunkat? Hogyan lehet a gép évezredes hatalmát megtörni?
Kész válaszok nincsenek, csak irányok, amik felé el lehet mozdulni. Az időnk kevés, azonban semmit nem tenni az egyenlő az emberiség öngyilkosságával.

A Föld lakossága minden valószínűség szerint 2010-ben eléri a 7 milliárdot. A bioszférát ért károsodás mértéke pedig több jeles a témával foglalkozó szakember szerint visszafordíthatatlan. Tehát valamilyen változás, ha akarjuk, ha nem be fog következni. Az persze már csak rajtunk múlik, hogy milyen és mekkora lesz ez.

Mit tehetünk? Egyáltalán van értelme bármit tenni? A kérdés megválaszolása nem egyszerű. Ha elértük azt a pontot, amelyik visszafordíthatatlanul sodor egy olyan globális krízis felé, amelynek bekövetkezése nem elhárítható és amelyik elpusztítja az egész bioszférát, akkor nyilvánvalóan nem tehetünk semmit. Azonban ha „szerencsénk” van, akkor a krízis nem lesz ennyire totális következményekkel járó, hanem legalább néhányunknak lesz módja továbbra is élni, akkor egészen más alapokon kell tovább folytatnunk. Van néhány mostanában felmerült lehetőség, ezek közül itt van néhány:

- Szorosan együttműködő kis közösségek kialakítása, amelyek helyben meglévő erőforrások használatára támaszkodnak
- A helyi erőforrásokhoz méretezett közösségek (lakosságszám)
- Az emberi populáció növekedésének megállítása
- A pazarló életmód drasztikus átalakítása
- Az energiatermelő rendszerek drasztikus és kevésbé koncentrációra épülő átalakítása (Ahol felhasználod, ott termeld)
- A humán értékek szerepének erősítése, a tömegmédiumok szerepének csökkentése
- Értelmes oktatási rendszer kialakítása

Persze ennél lényeges több és szofisztikáltabb leírásokkal is találkozni, azonban annyi biztos, hogy nem létezik mindenható és mindenhol alkalmazható recept. Ami New Yorkban működik, az valószínűleg ugyanolyan formában Ózdon nem fog. Az egyes országok helyzete, adottságai gyökeresen eltérnek egymástól, ezért a megoldásokat helyben kell kikísérletezni.
Továbbá felmerülnek olyan kérdések, hogy mi lesz a globalizáció vívmányaival? A tévedések elkerülése végett, akad jó néhány belőlük. Csak néhány kiragadott példa:
- A bolygót összekötő kommunikációs hálózat fenntartása
- Az egészségügyi rendszerek működtetése
- Az emberiség megszerzett tudásanyagának megőrzése
- A művészet értékeinek továbbvitele

Valószínű, hogy ezek, mivel nagyrészt a korlátlan energia ideájára épültek le fognak épülni, vagy jelentős mértékben károsodnak. Ahhoz, hogy elkerüljük a legrosszabbat, a legfontosabb, hogy az emberi civilizációt jellemző egyensúlytalanságot minél hamarabb meg kell szűntetni.

A pazarlás és a verseny

Látszólag a verseny és az egyensúly nem igazán jó barátai egymásnak. Pedig a verseny biztosítja az egyensúlyt, mégpedig azáltal, hogy a végén mindig a legoptimálisabb megoldás kerekedik felül, az, amelyik az adott erőforrásokat a leghatékonyabban tudja felhasználni.
Manapság mégis a verseny a pazarlás szinonimájává vált. A pazarlás manapság úgy nő egyre nagyobb méretűvé, hogy az egymással versengő vállalatok és egyének fogyasztása gerjeszti, amely cégóriások jöttek létre, amelyek csak a profit növelésében érdekeltek. A verseny célja tehát, a profit növelése, minden ennek van alárendelve. Ezáltal a profit valóban a lehető leghatékonyabban képződik, viszont ennek érdekében óriási pazarlásnak kell megvalósulnia. Az ötévenként egyre távolabbra költözetett gyárak, a tízezernyi kilométert utazó áruk a mesterségesen felpumpált fogyasztói igényekkel kirívó példái a rendszer pazarlásainak.

Ezáltal a maguk sajátos logikája szerint valóban hatékonyan működő szervezetek, élethalálharcban állnak egymással, eközben végsőkig kizsigerelik a bolygót. A történelem jó néhányszor bebizonyította, hogy az egyéni érdekek alárendelése a közösség érdekeinek, a verseny megszűnéséhez vezet. Ez valóban így van, csak az a nem mindegy, hogy a verseny valóban létezik-e, avagy a monopóliumok által bemutatott színielőadásnak vagyunk a részesei.
Az egymással versengő cégek minimálisra leszorított termelési és disztribúciós költségekkel üzemelve, igazán jelentős, gyakorlatilag végtelen erőforrásokkal rendelkező önálló entitásokká fejlődtek. Az eszköz céllá vált. Elképesztően hatékony arctalan szervezetekben az emberek ugyanolyan névtelen és jellegtelen alkotórészekké váltak, mint egy porszem a homokozóban. Egyedüli célként a vállalati profit fogalmazódik meg.
Egy ilyen konglomerátum nem hajlandó minden morzsáért lenyúlni, így mellette életben maradhatnak a dögevő bogarak, a kisebb vállalkozások is. Kettejük kapcsolata sohasem az egyensúlyon alapul, az egyik olyan óriási erőfölénnyel rendelkezik, hogy gyakran egy kézmozdulatával akaratlanul, százszámra semmisíti meg a körülötte sertepertélő egzisztenciákat. Azok kényszerből a végsőkig specializálódnak, csak azért, hogy a mamut egy igényét a lehető legjobban ki tudják elégíteni. Ezt az életben maradás törvényének engedelmeskedve teszik, amelyet semmilyen szándék mellett nem tudott kiiktatni a gép.

Mindezek haszna, mivel az elszámolása kizárólag pénzben történik, kizárólag a bankszámlákon realizálódik. A kapcsolatok, az érzések, az öröm rendszeren kívüli fogalom. Oldja meg mindenki magának, ehhez kap némi pénzbeli ellentételezést. A napi 8-10 órás robot után valljuk be, kevés embernek van energiája, kedve társadalmi életet élni, kapcsolatokat ápolni, avagy saját szellemi fejlődésén ügyködni.

Annyit azért hozzá kell tenni, hogy a kommunizmushoz hasonló kísérletek azért nem tudtak működőképesek lenni, mert egy arctalan tömeget próbált rávenni arra, hogy közösségben gondolkozzon. De a tömeg nem én vagyok, se nem a párom, se nem az ismerőseim. Azok mások, miért akarnék velük közösködni? A személyes kontaktus erejét valahogy mindig kihagyták a számításból. Nyilvánvaló, hogy anyámtól nem fogok semmit elvenni, mert fontos nekem, attól a közösségtől sem, amelyikben jól érzem magam, számítok. Onnan viszont nyugodt szívvel, amihez egy elvont ideán kívül nem köt semmi.

Mindez azért van így, mert az ember, társas lény, közösségben érzi jól magát, ott tud igazán kibontakozni. Ennek ellenére egyre jobban elidegenedik a többiektől. Magánya, társas magány, a korábban létező érzelmi kötelékek jobbára nyűgös kötelességekké, vagy felszínes kapcsolatokká silányultak. Tudományos kutatások igazolták, hogy egy átlagos (barnabási behálózva) felnőtt egyidejűleg hozzávetőlegesen 130 emberrel képes szoros kapcsolatot ápolni, ugyanis agyunk ennyi embert képes mélységében megismerni, a vele kapcsolatos eseményeket tárolni. Ezen okból kifolyólag egy kisebb lélekszámú törzs vagy közösség nagyszerűen működhet mindenféle külső szabályozás nélkül. Ennyi ember képes az összes többi embert feltérképezni, a benne forrongó érzéseket megérteni. Ilyen közegben létrejönnek azok a szabályok, amelyeket minden résztvevő saját magára nézve kötelező érvényűnek tekint és amelyek megsértése a közösség egészének nemtetszését váltja ki, azonnal ellehetetlenítve a renitens egyed közösségi létét. Egy ilyen csoport kitermeli a maga természetes vezetőit, akik nem a fizetés nagyságában, hanem a képességeikben különböznek a többiektől. Nincs szükség állandó szavazásra, nem kell drága demokratikus intézményeket működtetni, felesleges államformát kialakítani. A közösség automatikusan alkalmazkodni tud a külső és belső kihívásokhoz, teszi mindezt külső ráhatás nélkül. Véleményem szerint nem igaz, hogy csak egy államszervezet képes a békés együttélés szabályait garantálni. Az már más kérdés, hogy egyes különálló közösségek miképpen viszonyulnak egymáshoz. Ezt nehéz modellezni, de nem lehetetlen.

Ezek a közösségek korábban léteztek és a civilizáció megjelenéséig egész jól túlélték a viszontagságokat. A 21. századra azonban, szinte teljesen eltűntek a földről. Ennek okai között a gép ördögien okos találmányát, a tömegkommunikációs médiumokat, a jelentés nélküli individuum felértékelődését és az önmagáért való fogyasztási kényszer mellett, még sok egyebet is fellelhetünk. A gyermekkora jellemző kíváncsiság felnőttkorban átalakul félelemmé. Az önmagában bizonytalan egyén, a megismerés izgalma helyett legtöbbször az izoláció hamis biztonságát választja. A valódi, inspiráló társas kapcsolatok hiánya miatt, egyre több ember küzd állandósuló hiányérzettel, amit aztán tárgyak birtoklásával próbál kompenzálni. Az persze továbbra is kérdés, hogy az egyes kisebb közösségek hogyan tudnak egymás mellett élni és kapcsolatban maradni anélkül, hogy a jelenleg ismert konfliktusok és a káros hatások ismét ne terjedjenek el. Ehhez biztosan egy egészen új szemléletmódra van szükség, ami valószínűleg csak annak a generációnak a fejében születhet meg, amelyik már nem ebbe a mostani kultúrába született bele.

Érdekes kísérletet jelentett a 20. században az izraeli kibucok megalkotása. Annak ellenére, hogy mára a kísérlet elbukni látszik, fontos tanulságokkal szolgálhat. Az első talán az lehet, hogy definiáljuk, hogy valójában mi is az egyenlőség? Ha azt a választ adjuk erre, hogy a fizikai javak egyenlő elosztása a közösség minden tagja között, akkor, ahogy a történelemben fellelhető kísérletek bizonyítják, egy ideig-óráig fenntartható, instabil rendszert tudunk csak felépíteni.
A természetben sem létezik az egyenlőség, legtöbb élelem és a legjobb falatok a legrátermettebbeknek jutnak és csak sorban utánuk következnek a hierarchiában alattuk álló egyedek. Az ember felül tud emelkedni alantas ösztönein, szól a nemes és többnyire hamis állítás. Egyénileg ritkán, statisztikai méretekben szinte soha. A közösség amennyiben valódi, akkor talán képes ezt szabályozni olyan ésszerű korlátok felállításával, amik nem jelentek az egyén számára túl nagy terhet, vagy ha igen, akkor pedig a rendkívüli helyzethez alkalmazkodva önként aláveti magát annak. Nyilván addig, ameddig olyannak érzi, amelyik még reális ár a saját és a közösség túlélése, fejlődése szempontjából.

Az egyenlőségen alapuló lét, a történelem folyamán sokakat megigézett már, mégsem sikerült egyetlen olyan modellt sem megalkotni, amely széleskörűen alkalmazható lett volna. Ezen egyáltalán nem lehet csodálkozni, mikor az ember (és minden egyéb életforma) igyekszik saját magát tökéletesebbnek, szebbnek, okosabbnak mutatni a többieknél, mindezt teszi ezt azon jól felfogott érdekből, mert az egyéneknél megjelenő, kimagasló tulajdonságok szolgálták leginkább a túlélést és biztosították számára az elérhető legjobb életfeltételeket. Ez a közösség számára is hasznos, ha tárgyalni megyek valahová, szeretem, ha olyan valaki van velem, akinek például a kommunikációs képessége briliáns.

Mára a lét küzdelme látszólag átalakult, mert egy gépsor mellett őrködő munkást nehéz úgy elképzelni, mint aki saját életben maradásért küzd éppen. Kivéve persze, ha eközben készül halálra unni magát. Ami egy igen reális és valószerű küzdelem egyébként.
Ha mindez így van, akkor talán másképp kellene megfogni a kérdést. Negatív visszacsatolásokkal kellene szabályozni mind a társadalmi, mind a gazdasági kérdéseket. Erre jó példa, ha van egy szigetem, amelyiken van élelem három ember számára, akkor, ha lesz egy negyedik, nem elkezdek oda több élelmet szállítani, hanem gondosan ügyelek arra, hogy három maradjon. Ez tudatos erőfeszítések nélkül nem kivitelezhető. E nélkül azonban Afrika sorsára fog jutni minden túlnépesedő földrajzi egység. A népességrobbanást és az éhezést képtelenség segélyekkel kezelni. Évtizedek óta jelentős erőfeszítések történnek és az eredmény gyakorlatilag a nullával egyenlő. Az éhezők tömegei nemhogy csökkennének, hanem még nőnek is. Maguk után vonva az instabil államszervezetet, a bűnözést, a járványokat és az összes ilyenkor szokásos kísérőjelenséget. Ez nem járható út, már csak azért sem, mert a bolygó erőforrásait a fejlett országok társadalmi elitje használja, akik viszont nem szívesen mondanak le semmiről, ha nem muszáj.

Társadalmi berendezkedés terén is találunk példát a fenntarthatóságra. Elég, ha egy pillantást vetünk a kínai megszállás előtti Tibetre. Abszolutisztikus államformája egy célt szolgált, mégpedig a szegényesen rendelkezésre álló erőforrások optimális elosztását és megőrzését.
Következetes és szigorú népességszabályozást vezettek be azáltal, hogy a legidősebb fiú örökölte a földet, ő folytatta a gazdálkodást, a többi gyermek pedig a kolostorokban talált otthonra. Igaz ugyan, hogy az egyénnek kevés mozgástere van egy ilyen rendszerben, mégis stabil és a lehetőségekkel összhangban lévő életformának bizonyult. Látszólagos kegyetlensége ellenére egy olyan kultúra táptalajává tudott válni, melynek több ezer éves eredményeit a mai napig tudósok tömege vizsgálja és csodálja. Egy biztos, hogy alapjai a lazán együttműködő kisközösségek, amelyek közösen képesek voltak az adott körülmények között ésszerű szabályt kidolgozni és ehhez emberi léptékkel hosszútávon igazodni.

Mindehhez azonban szükséges egy alapfeltétel teljesülése. Az előzőekből világossá válhatott, hogy annyi ember élhet a bolygón, amennyit az maradandó károsodás nélkül el tud tartani. Ameddig ez nem valósul meg, addig semmi reményünk sincs a jelenlegi civilizációnk fenntartására. A gépnek erre nincs jó válasza. Az engedelmes tömegek csak abban esetben hajlandóak félrenézni, ameddig a fogyasztási hóbortjaik maradéktalanul ki vannak elégítve. Az utódnemzés ma majdnem mindenhol tabu téma, pedig a külső szabályozók nélküli társadalmak felélik magukat. Nem kérdés tehát, hogy a születendő gyermekek létszámát limitálni kell. Kényes kérdés, olyan, amit nem szeretnek hallani az emberek. Annak ellenére van így, hogy a gyermekek egy jó része úgy nő fel, mint a dudva. A szüleik alig foglalkoznak velük, amint lehet, beadják őket valamilyen intézménybe, otthon pedig az elektronikus nevelőnő gondjaira bízzák. Az biztos, hogy a tévét bámulva nehezen alakul ki kötődés mások iránt. Ha pedig így van, hogyan várhatnánk el tőlük, hogy érdekelje a bolygó sorsa őket? Ezt nem lehet elfogadni, hiszen ők lesznek a jövő alakítói és pesszimista forgatókönyv esetén az elszenvedői is. Aki csak teheti, foglalkoznia kell az új generációk tudatformálásával, hogy olyan felnőtteké váljanak, amilyenek gyerekként voltak valaha. Érdeklődő, kíváncsi és nyitott személyiségekké. Így minden esélyük meglesz arra, hogy helyes döntéseket hozzanak.

Az élet determinizmusa

A gép körülvesz minket és akaratunk ellenére belekényszerít egy olyan körforgásba, amitől egyre rosszabbul érzi magát az ember. Vagy ha nem, akkor jól biztosan nem. Persze a lét apró örömeibe bele lehet kapaszkodni, de ha magam körül hullákat látok, akkor szivárvány sem tetszik annyira.
Az MIT (Massachusetts Institute of Technology) kutatói 2004-ben elvégeztek egy kísérletet. Mindez Barnabási Villanások c. könyvében részletesen ismertetve van, itt most csak zanzásítva foglalkozunk a kérdéssel. A vizsgálatban az egyetem hallgatói vettek részt, akik egy éven keresztül nagyjából egyórás pontossággal feljegyezték, hogy hol tartózkodnak az adott időpontban. Ez alapján elkészítettek egy előrejelző algoritmust, ami alapján megpróbálták megjósolni, hogy a jövőben hol lesznek egy bizonyos órában a résztvevők. A döbbenetes az, hogy több, mint 90 %-os pontossággal képes volt előre jelezni a mozgásukat. Miért érdekes ez? Egy féltékeny feleség, aki arra gyanakszik, hogy a férje házasságtörést követ el, biztos kíváncsi lenne a légyott helyszínére és idejére. Azonban más miatt fontos nekünk ez a kísérlet. Az emberek életük nagy részét előre meghatározott séma szerint élik le. Ugyan elég kellemetlen azt érezni az egyéniségek korában, hogy valaminek a foglyai vagyunk, de ez alapvetően nem rossz dolog. Rendszerre szüksége van szinte mindenkinek, de egy olyanra, amelyben azok a dolgok vannak túlsúlyban, amiket szeretünk csinálni. Most nem ez történik. Olyan kötelességek sora köti le időnk és energiáink nagy részét, amelyet nyűgnek érzünk és legszívesebben szabadulnánk tőlük. Sokan érezték bizonyára a változtatási kényszert önmagukban, mégis nagyon kevesek voltak képesek arra, hogy valódi változásokat vigyenek életükbe. Úgy tűnhet, hogy szabad akaratunkból választhatunk állást, partnert, lakhelyet, stb. Azonban ez a látszólagos szabadság nem egyéb, mint a gép által kreált illúzió. Egy másik munkahely vagy lakhely szinte mindig ugyanazokat a problémákat hordozza, pont azokat, amelyektől szabadulni igyekeztünk. Mindez nem is lehet máshogyan, hiszen a gépben maradtunk mindvégig, ami ugyanazokra a kérdésekre, mindig ugyanazokat a válaszokat fogja adni, csak a csomagolás lesz mindig egy kicsit más.

A valódi változások gyakran az elején nagyon fájdalmasak. Le kell mondanunk olyan dolgokról, amiket esetleg szerettünk, vagy már megszoktunk. Ha egy lakótelepről egy családi házba költözünk, rögtön feltűnik, hogy mennyi olyan nyűg van, amelyek korábban nem léteztek számunkra. Eltömődik az eresz, le kell nyírni a füvet, vagy számtalan más apró és nagyobb dolog szakad hirtelen a nyakunkba. Ennek ellenére az emberek többsége egy idő után nem sorscsapásként éli meg ezeket, hanem egy más minőségű élet természetes velejáróinak. A gépből való kitörés ennél minden bizonnyal sokkal drasztikusabb változásokat fog előidézni, azonban egy értelmetlen sablonlétből kitörni szerintem elég sok áldozatot megér.

Folytatás következik...

 

Szólj hozzá!

Címkék: jövő élet pusztulás föld gép emberiség

A bejegyzés trackback címe:

https://almaleves.blog.hu/api/trackback/id/tr742365293

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.