RSS ikon Facebook ikon

Hozsánna néked, Leibowitz!

Írta: Almaleves

2011.03.15. 15:56

A mai értekezés mottója a következő: ha ugyanazon az úton indulunk el, mindig ugyanoda jutunk. Leibowitz, ez a középszerű technikus, ezt figyelmen kívül hagyta, aminek aztán meg is lett az eredménye.

Amikor az emberiség túlélt egy atomháborút, melynek hatásai még ezer év múltán is jól láthatóak voltak, ő úgy gondolta menteni kell a menthetőt. Elkezdte összeszedegetni az emberiség megmaradt szellemi hulladékát, hátha később jó lesz még valamire. Jó lett. Sikerült az óriási szenvedések árán visszatuszkolt szellemet a palackból ismét kiengednie.
Minden ugyanott folytatódott, ahol abbamaradt. Más nevekkel, más államokkal, azonban a lényeg nem változott.

Az ókori görögöknek sokat köszönhetünk, többek közt a logika alapjainak lerakását is. A logika egy olyan nagyszerű dolog, melynek segítségével az élet kis és nagy dolgaiban is fontos iránymutatásokat kaphatunk. A logika, bár nem annak tartják, maga a jóslás esszenciája. Tudott dolgokból és tényekből következtethetünk a segítségével új és számunka ismeretlen dolgokra.

A tények ismeretében egyszerű paraszti logikával kikövetkeztethető, hogy a világ a jelen irányát tekintve merre halad. Az előttünk sorakozó tények és problémák egy irányba mutatnak, mégpedig abba, hogy az emberiség jelen formájában nem maradhat fenn.

Epimenidész, a krétai azt mondta: „Minden krétai hazudik.”

Egy kicsit továbbgondolva a fenti állítást a következőt kapjuk:
Minden ember hazudik. Ha másnak nem, hát önmagának. Állítja ezt egy ember.
Ha ez így van, akkor igazság sem létezhet, mert az is valamelyik embernek az állítása.

Ha egy tudós állít valamit, az megfelelő bizonyítással axiómává válik, mely addig érvényesnek tekintendő, míg valaki meg nem cáfolja.

Ha tehát Leibowitz és követői azt állítják, hogy a tudomány majd megoldja a világ gondjait, az egész egyszerűen nem lehet igaz. A világnak és emberiségnek ugyanis a jelen gondolkodással nem lehet megoldani. Egyszerű paradoxon az egész. Csak az fáj egy kicsit, hogy benne élünk mindannyian.

Leibowitzról életéről nem sokat tudunk. Annak ellenére, hogy jónéhányan az életüket szentelték a kutatásának, csak néhány dolgot sikerült kideríteni róla. Először is újfent bebizonyosodott, hogy minden a nők miatt van. A felesége halála nagyon megviselte, ezért eszelte ki a furfangos eszmét, mellyel az emberiségen akart bosszút állni. Be is vette mindenki. A másik, ami kiderült róla, a középszer végtelen hatalma. Ami esetében is kitartással párosult. Az eredmény félelmetes.

Leibowitz kocsiba ült. Elindult a munkahelye felé, de előtte még néhány macskakaparást körmölt a jegyzetfüzetébe: „Kitölteni jöv. adóbevallást elkészíteni, két pizza, parfé estére.” Indítózott és bekapcsolta a rádiót. Egy szakértő egy esetleges atomháború lehetőségét mérlegelte:

„…lehet olyan őrült, hogy megkockáztassa az atomfegyverek bevetését. Napjainkban a fennálló erőegyensúly képes egyedül biztosítani békét. …”

Ezek a mondatok naponta elhangzottak, lassan senki nem is figyelt rájuk. Leibowitz valamiért mégis elgondolkodott az értelmükön. Még hogy nem fogja senki alkalmazni – gondolta – az USA is megtette, vagy talán Hiroshima és Nagasaki csak egy lázálom volt?

„…Tudósainknak köszönhetően az atomenergia békés célú felhasználása egyre kiterjedtebb. Az atomerőművek biztosítják az ország energiaellátásának 32 százalékát…”

Ez kicsit megnyugtatta, hosszú út áll még előtte, ezért keresett valami zenei csatornát.
Egy jazz énekesnő karjai fonódtak a nyaka köré. Disznóságokat sugdosott a fülébe, majd kérlelte, hogy ne menjen még. Csak Emma meg ne tudja, nevetett fel hangosan. Az autópálya üresen ásítozott előtte, az első énekesnőt tucatnyi váltotta, a műsorvezető jazz díva napot gondolt ki aznapra. Leibowitz ezt nem bánta, boldogan enyelgett velük.

Aznap este kitört az atomháború. Leibowitznak szerencséje volt, sikerült megmenekülnie, bár ő később ezt nem így értékelte.

Azt nem tudjuk, hogy Leibowitz halála után pokolra jutott-e vagy a mennyekbe. Ez azért is nehéz kérdés eldönteni, mert tetteinek súlya igazán csak sokkal később jelentkezett. Ezért elképzelhető, hogy többször is áthelyezték.
Átélte a Tűzözönt, Szentté vált, majd egy tekintélyes rend, alapító atyját tisztelte benne.

A tudás őrizője. Annak a tudásnak vált védelmezőjévé, mely elpusztította a világot, megölte a feleségét és rajta kívül még egymilliárd embert. Mégis úgy érezte, érdemes megőrizni az utókor számára. Mert az majd okosabb lesz, tanul elődei hibáiból és az emberiség üdvére használja majd fel. Nem így lett. Az emberiség maradt ugyanaz a hatalmától megrészegült buta elefánt, aki ebben állapotában szétver maga körül mindent.

Leibowitz a tudást, mint önálló entitást kezelte. Az élet célja maga a megismerés, amit óvni, történjen bármi. A tudósok ismét hazudtak, mint ahogy a saját világunkban is teszik. Nem tehetnek róla, így nevelik őket nemzedékek tucatjai óta. A következmények nem lényegesek, elegendő a célra tekinteni. Az emberek úgyis meghalnak egyszer, a világnak pedig vége lesz valamikor.

A tudás támasza a hit. Tudatlan szerzetesek áldozták életüket a számukra értelmetlen ismeretek konzerválásának. Hittek abban, hogy az emberiség üdvéért cselekszenek és abban is, hogy az ember a világ ura. Ez az, ami minden cselekedetét igazolja, sőt szükségszerűvé teszi.

Leibowitz utódai ugyanúgy alávetették magukat a hierarchia zsarnokságának, mint ahogy pórul járt elődeik tették. Hatalmasok nőttek az egyszerű emberek és szerzetesek fölé, akik sakkjátszmának tekintették életüket, ahol a többiek a bábuk és a Föld csatatér.
Az emberek pedig birkák, egyszerű sokaság, akiknek egyetlen szerepük, hogy kiszolgálják a hatalmat. Az államok meg egyre híznak. A bürokraták serege mindet elborít, szabályok és törvények dzsungelében botladozik a nép, nem is akar más lenni, csak szolga. A tekintély előtt összeroskad, azt teszi, amit mondanak neki.

Senki nem tanult semmit. A történelem gépiesen ismételgeti önmagát, élőlények millió halnak értelmetlen halált. Mi értelme akkor a tudást dédelgetni? Várja még valaki a Szép új világot?
A legelszomorítóbb dolog az, hogy azok határoznak a sorsuk felől, akik folyton hazudnak. Saját magunk. Azonban ne feledjük, ugyanannak a hazugságnak, ugyanolyan vége lesz.

Az atomerőművek biztonságosak. Az ember megold minden problémát. Minél több mindent tudunk, annál boldogabbak vagyunk. Hiszi ezeket még bárki is? Ha megfejtenénk a korlátlan és ingyenes energiatermelés titkát, attól jobb lenne nekünk? A Föld élhetőbbé válna általa?
Nem, az még kevés lenne. Hiába a végtelen energia, ha nincs építőanyag, amivel a tengernyi ember még annál is tengernyibb vágyait kielégíthetnénk. Tételezzük fel, hogy megoldódna ez is. A semmiből anyagot teremtünk, lehetővé válik minden igény kielégítése. Minden vágyunk teljesülhet, ezért már érdemes gürizni. De valóban így van ez? Minden vágyunk? Az összes?

Mielőtt igennel válaszolunk, tegyük fel a következőket: Én azt szeretném, hogy mindennap más nővel bújjak ágyba és ezek a nők csak velem éljenek szexuális életet. Azok a nők, akik velem ágyba bújtak ugyanezt szeretnék, sőt a világon minden férfi és nő is ezt szeretné.
Nyilvánvaló, hogy képtelenség. A vágyak a semmiből születnek és a legtöbbször mások érdekeit (vágyait) nyíltan vagy burkoltan, de súlyosan sértik.

Akkor a tudomány mindent megold című axióma máris a kukában landolt. Főhősünk heroikus munkája mindjárt nem tűnik az értelem Csimborasszójának. Egy kicsiny földhányás, amiről még azt sem lehet eldönteni, hogy kupac vagy porszemek összessége csupán.

A költő sem hagyhatja szó nélkül ezeket az igazán érdekfeszítő és valljuk be visszatetszést keltő eseményeket. Mindig ott lábatlankodik a hatalmasok asztalánál. Várja, hogy leessen valami az asztalukról. Nem vár hiába, jó zsíros hazugságdarabokat vetnek oda neki. Kötelességtudón megcsámcsogja és visszaöklendezni. Ez azért még az ő gyomrának is sok. A költő nem hisz, fél szemére vak, amúgy meg egészen olyan, mint egy mai bohém művész. Elkövet azonban egy súlyos hibát, átengedni üvegszemét az egyik hazudósnak, ami végül is a vesztét okozza. Tisztánlátását így könnyűszerrel megzavarja az idealizmusa, amiért az életével fizet. Akit meg akart menteni, mindenképpen megölték volna, a különbség csak annyi, hogy így vele halt ő is. Így jár az a tolvaj, akit meglopnak és még hagyja is. Egyébként pedig végtelenül együgyű, mert pont egy tudósnak próbált magyarázni a felelőségről.

A hit végül is elegendő volt. Megőrizték a fontos és nélkülözhetetlen tudást az utókor számára. Az természetesen nemcsak logikai alapon irtotta ki saját magát. Elmondhatjuk, hogy minden szenvedés értelme, maga a szenvedés.

Égjen hát el Leibowitz a poklok tüzében, vétke nem nagyobb, mint bármelyikünké, csak hát őt szentté avatták, ami köztudottan súlyosbító körülmény.


Források
Walter M. Miller JR. - Hozsánna néked, Leibowitz!
A Russell-paradoxon
Epimenidész-paradoxon

 

1 komment

Címkék: jövő tudomány tudás emberiség atomháború

A bejegyzés trackback címe:

https://almaleves.blog.hu/api/trackback/id/tr612741788

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Sűtiii 2011.03.22. 18:45:08

Igazad vn , megfogadom a tanácsod :D megprobálom tagolni .:D