RSS ikon Facebook ikon

Élhetetlen éden – Az utópia válsága

Írta: Almaleves

2011.04.19. 14:24

Egyben biztos vagyok, egyetlen utópiában sem szeretnék élni. Nem csak én vagyok ezzel így, bármelyik utópisztikus mű szereplői a végén hányingert kapnak a rájuk kényszerített álomvilágtól. Ádám is kimenekült az édenkertből, elfogadta Évától az almát, csakhogy ne kelljen tovább maradnia egy szirupos, minden valóságot nélkülöző világban.

Orwell, az utópiagyáros, többször is kifejtette, hogy a nagy jóakarat általában semmi jóra nem vezet. Ha az emberek kiesnek a megszokott szerepükből, másra kezdenek vágyakozni, annak rossz vége lesz. Egyből ellepi őket az utópia nevű trágyalé.
Jó, ez nemcsak a humanoidra igaz, az Állatfarm szereplői disznók, birkák és más effélék, ettől még a nagy össztársadalmi kísérlet ugyanúgy kudarcba fullad. A tényen nem változtat, vannak haszonélvezői és vannak kárvallottjai a dolognak, mint ahogy minden férfi disznó, elég csak egy háremalapú utópiára gondolnia.

A kertben járok, a tavaszt már erősen érző mezei virágok színkavalkádja megkapó. Életvidám falka zsong felettük, méhek, legyek, poloskák – az utópiákban is vannak titkok, ezért kellenek ők is, ezenkívül meg ki tudja még hányféle ízeltlábú nyüzsög. Távolról egy idilli világ, a paradicsom 2011. évi földi inkarnációja, a lakói békésen gyűjtögetik a nektárt, eközben a növények rájuk aggatják szaporítóanyagukat. Mindenki jól jár.


Mindez csak látszólag utópia, azonban fontos szereplők nincsenek jelen. Példának okáért hiányzik az a faj, amely valami homályos, senki által eddig még nem látott, de egészen biztosan létező szerződés alapján, jogot formál a Föld nevezetű bolygó minden részére, fenntartva, hogy az ott élő többi élőlény is tekintheti rabszolgájának, esetleg jobbkedvében kísérőjének önmagát. Ha ez a kétlábú, nagyon okos egyed megérkezik, az utópia körülményeiben jelentős változások következnek be.

A kert az enyém, nekem köszönheti viszonylagos háborítatlanságát, a mennyei béke ura én vagyok. A talpam alatt virágok tucatjai próbálják kitalálni, hogy mely tettük vonta rájuk az istenség haragját, miért ők azok, akiket megpróbál. Pont azok, amelyiket épp a talpam alá kerülnek, mindenféle végzet egy véletlen-generátor szenvtelen terméke, ők mégis azt hiszik, hogy bűneik miatt kénytelenek vezekelni.

Ami igaz, az igaz, ami itt folyik az egyszerűen elképesztő. Orgia, tavaszi virágok járják hetekig a gyönyör táncát, ehhez a nyüzsgő rovarok szíves örömest asszisztálnak. Nem éji, felhőktől takart holdfény háta mögötti játszadozás, nem is jótékonyan beborító lombok mögé rejtett kéjparadicsom. Ellenkezőleg, az orgia a legfényesebb napsütésben éri el tetőfokát, a nap végére ezernyi felcsinált virággal, a virágportól fuldokolva hazatántorgó ízeltlábúval. Megtévesztő, mert hiányoznak a kéj emberként megszokott elemei, nincsenek nehéz sóhajok, sikamlós nyögések, csiklandozó sikongatások. Ami egy behatolás során nekünk fájdalmas, a növényeknek egyedülálló élvezet. Száraz közösülésük egész nap zajlik, minden szinteken, a talaj közelében az apró virágok, deréktájban a bokrok tartójukból kibuggyanó kelyhei, feljebb pedig a fák csalogatják magukhoz a kéjsegédeket. Nincsenek nedvek, csak a bódító virágpor.
Ha emberi léptékben zajlana, olyan lenne, mintha New York minden házának nyitott ablakában egy felajzott üzekedő páros sikongatna. Szörnyű még elképzelni is.

Azért vagyok én is, a madarak is, hogy ennek véget vessünk. Most az én és az ő utópiájuk érkezett el, amely közül az enyém természetesen sokkal fontosabb és jogszerűbb.

 

Együtt születtek, mellel összenőve, van saját karjuk, lábuk, de szívük azonos.
Hallják a sajátjuk dobogását, a másik verdeső repdesését. Egymást nézik, folyvást, szünet nélkül. Ha félrefordítják a fejüket, akkor is a látóterükben van a másik, talán csak akkor nem, ha lehunyják szemüket, vagy az éj mindent ellepő áradata borul rájuk. Orwelli megfigyelés végeznek, mindent tudnak egymásról, az utolsó apró rezdülésnek is jelentése van, együtt szenvedték meg a felnövekedést, titkuk egy sem lehet a másik előtt. Gyönyörűek, fekete szembogaraik önmagukat látják, valaha közel hajoltak a tükörhöz, az anyaméhben összekapaszkodtak és kibújva sem engedték el a másikat.
Nekik nincs választásuk, élik az 1984 végletekig sarkított utópiáját. Amint nővé érnek, a hormonális változások hatására érzékeik kinyílnak, elfelejtik a paranoiát és szerelmesek lesznek. Mindketten ugyanabba. A másik felükbe. Ugyanaz a test, a tökéletes megismerés, a rajtuk kívül álló világ furcsa megnyilvánulásai, mind egy irányba mutatnak. Szerelmük csak az övék, egymásért élnek, úgyis fognak meghalni.
A felismerés egyszerre tudatosul bennük, mélységes nyugalom, egy elsuhanó mosoly a két egyforma jakon. Egymáshoz hajolnak, szájuk összeér. Nedves ajkaik kinyílnak, lassan átkarolja egymást a két nyelv, hosszan így maradnak. Szerelmesek voltak, kicsit önmagukba, nagyon a folyton figyelő és reagáló másik részükbe. A Nagy Testvérbe. Milliópluszszerelem.
Ez nem annyira kellemetlen, csak egyelemű véglénykén, számomra igencsak nehezen kivitelezhető, milliárdnyi születésből egyszer, ha megtörténik ilyesféle, ezért nem általánosítható.

 

Az utópiák abban egyetértenek, lesz egy D-Day, a kataklizma napja, sőt inkább pillanata, ami után minden megváltozik, eljő a Kánaán, vagy megvalósul a földi pokol. Régóta és sokan érzik, hogy valaminek történnie kell. „Az nem lehet, hogy annyi szív: Hiába onta vért”Az időpontot eleddig ugyan csak a regényekben sikerül pontosan eltalálni, pedig remek jósokkal voltunk és vagyunk körülvéve, de ettől még nem szabad csüggednünk: „jőni fog, ha jőni kell”. Ami az emberiség szempontjából lényegtelen apróság, az egyénnek, nekem, nagyon nem mindegy. Ennek ellenére sokat nem tehetünk, várjuk, hogy bekövetkezik és megpróbáljuk kitalálni, hogyan lesz azután.

Segítségünk van bőven, elméletekkel, utópiákkal teli a padlás, valahogy mégsem tetszik egyik sem. Itt van például ez a Leibowitz, aki elhatározta, hogy valami nemeset cselekszik, összeszedegeti a világ tudását, rábízza a csuhásokra, akik a kolostor falain belül hitükkel védelmezik majd, közben nem értenek semmit az egészből. Idáig rendben, a tébolyult emberiség egy atomháború után valószínű, hogy nem nézné jó szemmel, hogy a nagyra becsült tudóstársadalom ott folytassa, ahol oly szerencsétlen módon abbahagyni kényszerült. Tudjuk, önmagában a tudás sem nem rossz, se nem jó, egyszerűen a használatából erednek a bajok. De könyörgöm, ha az emberiség fele bizonyítottan pszichopata, akkor bármilyen tömegpusztító fegyver – és nem csak annak – kifejlesztése minimum erős szuicid hajlamokkal jellemezhető, bár a gyanú erős, hogy egyszerű felelőtlenségről van inkább szó.

Ha az esemény nem következik be, de a világ már átélt néhány zavaros és jól dokumentált évszázadot, kemény eseményt, akkor is élénken vágyakozik valami sokkal magasztosabbra. James Milton ugyanabban az évben írta meg a Kék hol völgyét, mint Orwell az 1984-et. Úgy látszik a gazdasági világválság, a széttöredező világ hasonlóképpen hatott mindkettejükre, azzal a különbséggel, hogy Orwell kétséget sem hagy számunkra, hogy a világ egy undorító hely és még örüljünk, mert ez még sokkal rosszabb is lesz. Ellentétben Milton, aki álmodik egy elzárt buddhista-keresztény kolostort valahol a Tibet hegyekkel sűrűn teletűzdelt birodalmában, ahol a kedvező klíma és nemi drog hatására az élet hosszú, a völgy adottságai miatt pedig meglehetősen kényelmes is. Aki elfogadja az elzárást, részesülhet az áldásaiban, több száz évet is elélhet, minden szeszélyét és hóbortját kielégítheti ugyanakkor. Az író is érezhette, nem biztos, hogy annyira kívánatos ez a félig remetelét, hiába a szellem emelkedettsége, az évszázados távlatok, ha a megöregedett test és a hófedte csúcsokkal elkerített mikrovilág végső soron önkéntes száműzetést jelent.
Meg is szökik a főhős is, pedig őt jelölik ki a meghalt vezető utódjául, nem tud belenyugodni, elhagyja a helyet. Azt, amelyiket nem háborgatnak idegen hatalmak, nincsenek komoly összetűzések, az élet egyszerű és természetes, a környezet pedig festői.

Leibowitz már rég halott volt, mikor nagyjából ezer évvel később az atommáglya ismét begyulladt. A végeredménye ugyanaz lett, mint előzőleg, az atomháború kora újfent beköszöntött, viszont az író, Walter M. Miller JR., ki tudja milyen megfontolásból ismét úgy gondolta, hogy a megszerzett tudásnak tovább kell élnie és merész húzással kiküldte az őriző papokat a világűrbe. Ez az utópia sem váltotta be a hozzáfűzött reményeket, a furcsa az, hogy maga az írónál sem, csak a gépies ismételgetésre futotta. Ha mindez így van, akkor miért kéne nekem egy ilyenben hinnem?

Jelenleg madárutópiában élek hernyóként. Egy gyönyörű pillangó hernyója vagyok, amelyiknek vajmi kevés esélye van arra, hogy kifejlődjön, valószínű, hogy az első szárnypróbálgatásom sem érem meg. Sorsom azonos a nagy tömegével. A táplálékláncban elfoglalt helyem igen alacsony, ellenségeim száma természetellenesen nagy, félő, hogy még saját fajtásaim is a kannibalizmus rémtettére vetemednek.

A szép, új világ tehát nem jön el? Ahol mindenki jól érzi magát, ahol sosincs egyedül, ahol persze az ember a teremtés koronája és ezzel mindenki – még önmaga is – tisztában van? Huxley szerint nem kétséges, viszont olyan felszínes lesz, mint a 21.század. Korán meglátta az akkoriban zajló folyamatok végeredményeit, a mese azonban túl optimista volt. Nem sikerült megoldanunk a bajokat, pedig végigvittük a teljes elidegenedés folyamatát, és mit tagadjuk, rendesen helyt állt az ember. Paradicsomunkban tombol a drog ezernyi formája, az infantilis szórakozás és hasonlók individualizmusa. Közben eszik szét a remegő tákolmány. A Szép új világban Huxley egy igen homogén társadalmi rendszert vizionál, melynek legalsó kasztjának tagjait, tudatosan elcsökevényesített aggyal, gyermekgyárak klónoznak a kívánt mennyiségben. Ma a helyzet nem ilyen szörnyű, sikerült ugyanis megtalálni az optimális megoldást arra nézve, hogy egy átlagos értelemmel bíró gyermeket felnőttkorának kezdetére hasonló konzumdegenerálttá silányítson. Mindez a tudománynak köszönhető, az evolúció működéséhez hasonló rendszerben, az egyedek természetes kiválasztódása az iskolának nevezett átnevelő táborok és az állandó ingerbombázás segítségével látszólag magától végbemegy, az egyedek betagozódnak a lelki alkatuknak leginkább megfelelő csoportba.
Így már érthető, hogy Leibowitz és követői miért is akarták átmenekíteni a barbárság évszázadain a tudomány eredményeit. Ez az igazi csodafegyver, aki ezt uralja, annak kezében van a Föld kulcsa. Ha esetleg eléggé ambiciózus és megfelelőképpen tudja a tudósokat is motiválni - ez nem kétséges – akkor a gén-, nano-, kibertechnológia felfuttatásával még istenné is válhat. Azt nem tudom, hogy része lesz-e, egy amolyan görög típusú, sokistenes társadalomnak, esetleg ő lesz a nemzetség magja, vagy igazi unikális egymagában létezővé válik, ezt ráhagyhatjuk, döntse majd el a kiválasztott saját maga.
Huxley hősei is kiábrándulnak a saját világukból, úgy tűnik, mindig van néhány habókos, akinek semmi sem elég jó. Nem a zene szar, hanem a pia túl kevés!


Talán egy kicsit közelebbi és az ezredforduló szellemiségéhez jobban illő utópiát kellene megvizsgálnunk, csak a levonható tanulságok miatt is. Itt van példának okáért a Hetesi-féle jövőkép. A néhány éve megjelent írásában – és az azóta megjelent publikációiban is - sorra veszi a jelen problémáit, sommásan ítéletet mond felette, majd elénk tárja a nyomasztó jövőképét. A két lehetséges alternatíva közül az optimistább szerint nem halunk ki, azonban az erőforrások kimerülésével, az eddigi életformánkkal biztosan fel kell hagynunk. Ez eddig rendben van, magam sem gondolom másként, azonban a mód, amit javasol valahogy nagyon belterjes és sematikus. Csak a kulcsszavakat említem: kis, közösség, kereszténység, visszafogottság, fogyasztási kényszeredettség, javak megóvása, összefogás, stb.
Ez mind nagyon szép, utópiánál el is mennek az ilyen emelkedett gondolatok, amik nem egyebek vágyálmoknál. A valóságban néhány dolog nem hagyható figyelmen kívül, a farkasnak az a dolga, hogy bárányokat egyen, a disznónak, pedig, hogy férfi legyen. Összefogásról, egy önérdek elsőbbségén alapuló társadalmi berendezkedés esetében, csak tréfásan lehet beszélni, ha hozzágondoljuk még azt is, hogy Magyarországon élünk, akkor nem is folytatnám. Ebben az országban egyrészt hatalmas vita kerekedne még abból is, hogy valóban megtörtént-e a világvége, avagy ezt csak az ellentábor provokátorai találták ki.

Körülöttünk egyébként már javában zajlik az utópia, a gazdagok egykedvű, régóta harácsoló-halmozó világa. Nem szabad hibáztatni őket ezért, akik néha mi vagyunk, ők egy könyv szereplői, azt teszik, ami a dolguk. Hülyén nézne ki, ha a Nagy Testvér egyszer önként abbahagyná megfigyelést vagy a sátán haverkodni kezdene az angyalokkal. Nem ez a dolguk, ilyesmire még csak nem is érezhetnek késztetést, sorsuk meg vagyon írva, cselekedni pedig aszerint illik.

A nekünk szabott sorsot be kell teljesítenünk. Valaki lépdel felettünk, most kicsit többen jönnek majd. Végén pedig ismét eljő a nem túl komplex élőlények utópiája, talán így nevezik később: Bakterópia


Források és említett művek:

Hetesi jelentés: Éghajlatváltozás és erőforrás-válság: A jövő évtizedek legnagyobb nehézsége társadalom egésze és a keresztény közösség számára - fenntartható-e az élet?

Walter M. Miller JR. – Hozsánna néked, Leibowitz

George Orwell – 1984

George Orwell – Állatfarm

James Hilton – A kék hold völgye

Aldous Huxley: Szép új világ
 

Szólj hozzá!

Címkék: jövő utópia éden

A bejegyzés trackback címe:

https://almaleves.blog.hu/api/trackback/id/tr162839677

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.