RSS ikon Facebook ikon

Világok harca

Írta: Almaleves

2011.08.16. 16:20

Nagy meglepetésemre megfogadtam egy korábbi tanácsom, nem egy hétre, de 3 napra lekapcsolódtam a világhálóról, tévézni esélyem sem volt, lévén, hogy nincs, ahogy rádióm sem.

Az informálatlan korszak végén kezemre szállt egy szitakötő. Az a faj, mely roppant ideges és gyanakvó természetű és a rovarok között talán a leggyorsabb röptű. A dolog nem véletlenül történt, kinyújtóztam felé, lassan közelítettem, ő meg úgy ítélte meg, hogy nekünk össze kell barátkoznunk. Hasonlóképpen gondoltam, ezért tettem meg én az első lépést. Igazság szerint nem csak ennyi volt. Odalépek, kinyújtom a kezem és kész. Ez egy életszerűtlen fantazmagória, melyet ócska regényekben, vagy gyermekmesékben el lehet sütni, de nem az életben. Hogy milyen is volt valójában? Valóságos. Érdekelnek a piros szitakötők. Azért érdekelnek, mert gyönyörűek. Mindez szimpla és civilizáció-ellenes gondolkodásmódra vall. Nekem fel kellett adnom ehhez a mindennapokban elfoglalt státuszom, vágyaim csonkolnom kellett, és még csak félre sem nézhetek. Néha sem, csak soha.

Régóta vadászok rájuk, meg akarom örökíteni a köztünk ácsolódó érzelmi köteléket. Negédes, túlexponált fotón. Ahogy ők is, én élek. Perverziónak is lehet ezt tekinteni, ha úgy tetszik. A lényeg, hogy motivált vagyok, találkozásaink befolyásolása elemi érdekem, amit erős – amúgy ujjongó - érzelmi reakciókkal próbálok tudomására hozni. Ez látható síkon nem jelenik meg, külső szemlélő nem érzékelhet belőle semmit. Nem is lényeges, mert a kettőnk között folyó áramlásról nekünk lehet csak fogalmunk.

Mert van kapcsolat, közelítek, lassan, körültekintően. Csattog a gép a kezemben, gázolok a murok túlvirágzott, magot rejtegető virágkarmai között. Nem bánt, ahogy én sem. Idegesen reppen, szitakötőként viselkedik. Szükséges az ismerkedési köröket lefutnom. Ebben az esetben kevés a kő kóla, mert rigid elutasítás lehetne csak a válasza, hisz naturalisztikusan neki nincs joga engem közelebb engedni. Az evolúció évmilliókig tanítgatta, föltörténeti korok csiszolták illemkódexét, egy azonnali vágyú humanoid miatt nem fogja mindezt felrúgni.

Miután lefutottuk a kötelező köröket, kinyújtottam a kezem. Ez volt a záróakkord, mely egy gondosan kidolgozott koreográfia csúcspontja. Minden tökéletesen kidolgozott, mégsem előre lefutott. Ha a mozdulatok, az agyhullámok nem ütik meg a kívánt mértéket, hiába hangzik fel az üstdob, teszi ki leelkét a színpadra a tenor. A közönség elfelejt tapsolni, mindennek vége lesz. Természetesen rászállt. Nem tehetett mást. Két eltérő faj szimpátiája került kinyilvánításra. Az éneklő színészek megkönnyebbültek, ilyesfajta kudarc kettétörheti egy efféle érzékeny lelkű artista pályafutását. Aminek a látszat ellenére beláthatatlan következményei lennének. Mégis mit jelent ez? Az élőlények egymás iránti bizalma nélkülözhetetlen.

Amikor három nap után bekanyarodtam az internet ugyancsak láthatatlan tudatbefolyásolású utcájába, felkacagtam. Előző éjjel nehezen aludtam el, valószínű érzékeltem az emberek rezgéseit, ami bennem is létrehozott némi disszonanciát. Küzdöttem ellene, így a jókedvű jelen hálójába ragadtam. Aztán felvidultam, mikor láttam a világból érkező hírek sokkoló ábrázatát. A világból érkező információk megválasztása egyedül rajtam múlik, mindössze ennyi volt a vidámságom oka. Nem tűnik soknak, pedig több mint elég. Mindössze a gömb egy palástjának egy másik pontjáról kellett a dolgokra tekintenem. Három napig magának ontotta az idegesítő neuronháló az ingereket, nekem ezalatt megmaradt a megtapintható világ nehezen hihető érintése. Bársonyos tapintású világ, remegő pasztellszínekbe zárva.

Az különböző tartalmú és megjelenésű világok összeütközésére pontosan abban az időszakban került sor, mikor a szitakötő a bizalmába fogadott. Időszakot írtam, ami nem elírás, nevezhettem volna korszaknak is. Azért mert egyes korlátolt történészek a homok évszázados pergését neveznek valamiféle elkülöníthető érának, nem jelenti azt, hogy ez valóban így is van. Az emberek többsége nem hajlandó tudomásul venni, hogy saját életére nem a regösökkel vetekedő hitelességű históriások a leglényegesebbek, hanem a saját időben létrejövő anomáliák, időburkok, érzésviharok és más effélék. Ezeket ráadásul nem is fogja senki leírni, hacsak nem maga az illető.

Nálam a bizalom korszaka tűnt fel, ha valaki azt hinné, hogy a szitakötővel töréntek egyedi esetet jelentenének, azt ki kell, hogy ábrándítsam, pillangóval ugyanígy megesett. Emberekkel szintúgy. Nem akarok, követelek. Elmondom mi bánt, segítséget kérek és kapok. Jó szívvel. Ez a bizalom kora. Csak az élheti túl a létünk tengere fölött kavargó viharokat, aki hajlandó ezt tudomásul venni.
 

1 komment

Címkék: barátság világ megújulás szitakötő

A bejegyzés trackback címe:

https://almaleves.blog.hu/api/trackback/id/tr453158238

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

LunaPiena 2011.08.17. 21:18:22

Hmm, én mostanság naponta szembesülök a saját korlátaimmal, ill. felvillanak olyan dolgok, találkozások, szituációk, amikről tudom, hogy fejlesztendő területre mutatnak, épp úgy, ahogy te mutatsz utat a rádmosolygó szitakötőnek :).
Egyébként pont ma találkoztam Angelékkel Szegeden, voltunk a Füvészkertben is, és a kisfia fogott szitakötőt, akivel elbeszélgetett, majd mikor már elengedte, az egy ideig még a kézfején üldögélt :).
szomorufuzike.freeblog.hu/archives/2010/11/16/Erdos_Olga_-_Borostyan/