RSS ikon Facebook ikon

Mihez kezdjünk a függetlenséggel?

Írta: Almaleves

2011.10.14. 00:51

 Itt és most mellőznénk a hosszú levezetést. Alapvetően két dolgot tehetünk: vagy megóvjuk, vagy ha végképp semmi nem jut az eszünkbe, feladjuk a függetlenségünket.

Mielőtt meggondolatlanul rohannánk feladni, azelőtt alaposan fontoljunk meg minden szóba jöhető egyéb megoldást, és ha végképp nem találunk más kiutat, kizárólag akkor válasszuk a feladást.
 

Elsőként azokat az eseteket vizsgáljuk meg, amikor le kell mondanunk a függetlenségünkről.

Nem meglepő, hogy ez abban esetben látszik valamennyire is elfogadhatónak, bármennyire is borzasztó még belegondolni is, ha neki szeretnénk állni az utódnemzésnek, és nem a távoli jövőben, hanem mostanában. (értsd: akár ma éjjel) Ebben az esetben nőként feltétlenül, férfiként erősen ajánlott módon javasolt a függetlenség bizonyos feltételek mellett történő, meghatározott mértékű feladása.

Ajánlott még állandó függőség kialakítása, amennyiben fokozottabb igényünk van állandó szexre, meleg vacsorára vagy hadilábon állunk a háztartási robottal. Csak akkor vágjunk bele, ha a kapott garanciák megfelelőnek látszanak, ellenkező esetben azonnal távozzunk a helyszínről és szakítsunk meg minden kapcsolatot a megbízhatatlan személytől.

Ezenkívül indokolt lehet akkor is, ha narcisztikus hajlamaink már túlzottan eluralkodtak rajtunk és szükségünk van egy, a csodálatát irányukban megbízhatóan és rendszeresen kimutatni tudó, az életünkben állandóan jelen lévő talpnyalóra.

 

Ha mindezek nem szerepelnek jelenlegi terveinkben, akkor nem ajánlott a függetlenség feladásának még a gondolata sem!

 

 

Az ember nem mindig tud egyénként a világra tekinteni, következik ez abból, hogy a csupasz majom társasági lény. A függetlenség megőrzése nem azt jelenti, hogy egyáltalán semmilyen kapcsolatot nem szabad létesíteni, azonban a miattuk feladott egyéniségdarabkáink igenis alaposan meggondolandók. Ismert tény, hogy a függések szövevényes hálója egyéként is gúzsba köti az embert, a megfelelési kényszerré dermedt, ezerféle kötelezettség a függetlenséget emészti fel fokozatosan.

 

Ezt megakadályozandó, áttérünk a függetlenség fizikai síkon megjelenő formáira, főként annak vonatkozásában, hogy miképp reagálhatunk egy esetlegesen bekövetkező, a társadalmukat érő agresszió esetén. Tehát az egyéni függetlenedést más kontextusba helyezve megkapjuk a magasabb rendű össztársadalmi függetlenséget, ahol az egyén egyirányú függősége biztosítja a társadalom önmegvalósító jellegét, a környez, gyakran ellenséges társadalmak tengerében.

 

Tegyük fel, hogy egy szomszédos állam lerohanja az országunkat, a megszállók pedig hosszútávra akarnak nálunk berendezkedi. Mindezt az ilyenkor szokásos módszerekkel teszik, statárium, kijárási tilalom, kegyetlenkedések, ártatlan nők megerőszakolása, lelki terror, stb.

Első gondolatunk az ellenállás megszervezése, ilyen mérvű igazságtalanság vért kíván! Elkezdődne a partizán sejtek megalakítása, az ellenállók beszervezése, a bátornak látszó emberek felfegyverzése, akik a legenda szerint egyébként ki szokták vívni a függetlenséget. Sajnos bár helyesnek tűnik a fentiekben vázolt eljárásmód, mégsem az. Így nem lehet visszanyerni a függetlenségünket.

 

Csak a lassú felőrölés, bölcs kivárás és a hedonium az, ami tartós és véráldozatok nélküli eredményeket hozhat, végérvényes sikerrel kecsegtet. Minden szilárd jellemű hódító ugyanis előbb-utóbb besétál egy érzelmi börtönbe, ami általában egy kéjcsatorna formájában jelentkezik. Az ellenkező nemű katonáknak is vannak gyengéik, csak az momentán keményebb és hosszúkásabb. Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy az agresszor libidója eleinte a fellegekben jár, később azonban ahogy apad, egyre jobban fog vágyakozni a jó szóra, a melegségre. Ezt ellenséges környezetben nehezen tudja megkapni, ezért elkezd engedményeket adni, megpróbálja fellazítani a sorainkat. Sokan elcsábulnak ilyenkor, azonban ezért kockáztatni nem érdemes, a kollaborációt a honfitársaink később alaposan megtorolják. Viszont muszáj biztosítanunk ezeknek az idegenbe szakadt ellenséges katonáknak a kellemes és baráti légkört, mert ennél hatásosabb módszer nem létezik a függetlenedésre. Nem a lelkünket adjuk oda, hanem csak a testünket. Ez a különbség a lepaktálás és ravasz mentális ellenállás között.

 

Ahogy telik az idő, a megszállók elmerülnek a pillanatnyi élvezet hajszolásában, az idegeik borzolódását csak az alkoholmámor tudja időlegesen csillapítani, közben észre sem veszik, már nem mi függünk tőlük, hanem ők tőlük. Gyermekké válnak a marcona katonák, egy ízletes fogás némi jó szóval tálalva, desszertként bennszülött szerelemmel leöntve és hamarosan végük van. Ebben a pillanatban kivívtuk a függetlenségünket, az ellenség barbárnak érzi magát, mást sem óhajt, mint a kedvünkre tenni.

Jó példa erre a kínai birodalomra támadó mongolok esete. A ferdeszeműek pontosan a fent vázolt módszertant követték, sőt, voltak annyira rafináltak, hogy értékelve a hódítók erőteljes testfelépítését, bátorságát és szervezőkésségét, bevették a kormányzási buliba is őket. Manapság ezt hívjuk Jüan-dinasztiának. Alig több, mint száz év telt el, ezalatt a hódítók minden életerejét kiszívták, majd elegánsan félredobták őket. A kínai türelem és ravaszság ismét túljárt az erőszakos hódítók eszén.

 

Az ellenség, mint tudjuk, nemcsak kívül, hanem a kapun belül is ólálkodik. Ha azonos nyelvet beszélő, ugyanazon nemzetiséghez tartozó emberek között a nézeteltérések elfajulnak, akkor sokkal komolyabb kapcsolatba kerülnek egymással, amit polgárháborúnak nevezzük.

Ezt eleinte verbális eszközökkel vívják, majd ha végképp elmérgesedik a helyzet, akkor jöhet végre az erőszak. Ugyanakkor azt is meg kell említenünk, kevés dolog szörnyűbb annál, mikor a testvérek, szomszédok, netán a volt barátok egymást irtják. Azonban még az állandóan hamísított történelem is egyértelmű tanulságokkal szolgál a testvérháborúkat illetően. A kétes értékű feljegyzések tömkelege szól felebarátok egymás iránt fellángoló, olthatatlan gyűlöletéről, amely gyakran életfogytig tart, ráadásul a bosszújuk megnyilvánulásánál ritkán van kegyetlenebb, olykor a barátság megszakításán felül a puszta létük is befejezett ténynek tekinthető. Így mindenképpen jobb ezt elkerülni. Ha lehet. Amennyiben nem, akkor meg kell próbálni túlélni és ezen megváltozott, nehéz körülmények között is megőrizni a függetlenségünket.

Az előbbiekben láthattuk, milyen egyszerű is egy hadsereget legyőzni. Sokkal nehezebb dolga van az embernek, ha a háború a fejekben zajlik.

Általában úgy kezdődik, hogy az egyik csoport prominens képviselője kijelenti, hogy a másik, ugyanahhoz a néphez tartozó, ugyanabban az országban élő, látszólag egymástól semmiben különböző csoport, hülye. Később aztán ez módosul előbb rosszindulatúra, majd hazugra, és ahogy telik az idő, megjelenik az aljas, a kétszínű és a gyáva is, hogy végül átadja helyét a mindent űberelő, hazaárulónak. Az idő múlásával a csoport összes tagja átveszi a vezérszónok ideológiáját, ha ez megtörténik, búcsút is inthetnek a függetlenségüknek.

Azonnali reakcióként a sértett fél, akit először lehazaárulóznak, hasonló modorban kezd el a másik képébe mászni. Pillanatok alatt elérkezhetünk minden hadseregtábornok rémálmához, az állóháborúhoz.

A frontvonalak megmerevednek, az ellenfelek egymásnak feszülnek, és megkezdődik a hősies közdelem a méterekért, sőt olykor a centiméterekért. Elképzelhető, hogy külső szemlélőként nehezen érthető, hogy a méterek, ill. centiméterek miféle eszmei értekkel bírnak, azonban annak alapján, hogy a megszerzésükért mekkora áldozatokat képesek hozni a felek, iszonyat értékesnek kell lenniük.

 

Egyébként nem azok. Az értelmetlen erőfeszítések törvénye miatt, általában közel egyenlő erejű felek állnak egymással szemben, akik elszántan és egyre nagyobb „véráldozatok" árán simogatják a semmit.

 

Ezek után nem kétséges, hogy az lövészárok háborút mindenáron el kell kerülni, egy gödör mélyén poshadva háborúzni ugyanis rettentően fárasztó és felettébb kiábrándító. Ha már halni kell, akkor kövessük inkább a görögök esztelen módszerét. Ha csatára kerül a sor, magunkból népmesei hőst kell valahogy fabrikálnunk. Ez a következőképpen tehető meg: valami dimbes-dombos környéken verbálisan ütközzünk meg, egy minimum tízszeres túlerőben lévő kegyetlen és igazságtalan sereggel, küzdjünk az utolsó emberünkig, végül meséljük el este a kocsmában mekkora hősök vagyunk. Nem kell meglepődni, a görögök is így tettek, különben honnan tudnánk ma a dicső tetteikről? Ahogy Henry Ford is megmondta, „a történelem svindli", ez esetben egyet kell vele értenünk.

 

Az ilyen testvérháború eredményének tekinthető, hogy a szembenálló felek elveszítik függetlenségüket, amitől paradox módon nem más, mint saját, nehezen magyarázható kényszerképzeteik fosztják meg. Amennyiben belemerültünk akárcsak a verbális polgárháború mocsarába, észre fogjuk venni, hogy az alattunk lévő mélység egyre jobban húz lefelé. Ahogy süllyedünk, egyre fokozódó igényünk lesz a másik felet a földbe döngölni, úgy ezzel párhuzamosan távolodik egyre gyorsabban a függetlenségünk önmaguktól. Értelmes, független egyénként könnyen belátható, hogy ez út hosszútávon nem jártható, azonban ha az őrület kellős közepén vagyunk, akkor minden, a gyűlölködés befejezését célzó javaslat tűnik őrültségnek, és a javaslattevő jobb esetben őrültnek, rosszabban ellenségnek és/vagy hazaárulónak látszik.

Türelmesnek kell hát lennünk, identitásunk védelme, a társadalom beteg tagjainak kirángatása az elmebajukból nem könnyű feladat, ráadásul saját mentális integritásunkra is nagyon veszélyes feladat.

Akármennyire veszélyes, nem szabad becsukott szemmel elmenni mellette, ugyanis létezik az őrületnek egy olyan foka, mely ha egy társadalmon elhatalmasodik, akkor olyannyira paranoiddá válik, hogy válogatás nélkül képes elpusztítani a tagjait.

Ebben az esetben a függetlenségünk megőrzése puszta ábránddá szelídül, mert az csupán a véletlen, vagy ha valaki jobban szereti a sors, avagy az isten kiszámíthatatlan kegyének függvénye, amely mind közül a legkevésbé elfogadható függőség. Nem ezért csináltuk végig az elmúlt 15000 évet, alkottuk meg a civilizációk legjobbikát, függetlenedtünk a természet zsarnoki uralmától, hogy most egy ilyen kisszerű istenség, esetleg valami kiszámíthatatlan sorsocska beleköpjön a levesünkbe.

Szólj hozzá!

Címkék: szabadság függetlenség árok

A bejegyzés trackback címe:

https://almaleves.blog.hu/api/trackback/id/tr163301812

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.