Egy pesti garzonban, valahol a belváros egyik utcájában, a második emeleten, körgangos házban, dühös kiáltás hallatszik a nyitott előszoba ablakon át.
- Megfojtasz! Elegem van!
- Kérlek!
- Hagyjál békén!
- Meg tudjuk beszélni.
Felbukkant. Aztán elmerült. Önmaga árnya, padlórepedésekben megbúvó tegnapi morzsa. Hogyan is mondhatná el neki. NEKI.
Foltos, gyűrött szélű papír, kávéfolttal, elkent grafitnyomokkal. Magával viszi a hangja.
- Utálom a nyivákolását! A zenéidtől felvágnám az ereimet.
- Szép hangja van.
- Hülyeség! Sose tudtunk még egy filmben sem megegyezni.
- Régebben tetszett ez. Együtt hallgattuk a kocsiban.
- Régebben még volt közünk egymáshoz.
- Nem mond ezt így! Van.
Halk zene szól, rekedt hangú énekesnő dala lebeg körülöttük. Dobjon valaki egy takarót a napra. Talán kiderül mi volt köztük. Sötétben minden egyszerűbb.
Perzselő hangja van ennek az énekesnőnek. Gyűrődik tőle az aszfalt.
Összegyűrt zsebkendőbe fújja, piros az orra. Szipog.
- Kicsoda?
- Nem tudod?
- Itt nincsen szerelem.
Bemegy a konyhába, kinyitja a mosogató ajtaját és kiveszi a szemetest. Egészen tele van.
Lent, a bűzlő szemét tárolóban elidőzik egy kicsit, zsebében turkál, öngyújtót vesz elő. Zugcigi füstje táncol a másvilágba tartó, izzó csikk körül, körbelengi a sok sírástól szétázott és felpuffadt arcát. Kaparja a torkát. Szétkenődött rajta a piros rúzsa, elmaszatolta a kézremegés.
Visszatér, elgyengülve veszi észre a szekrényből kivett bőröndöket.
- Megint bőgsz?
- Nem sírok már. Abbahagytam.
- Látom a szétkent festéket az arcodon!
Bódultan könyörög a tekintete. A könnyei már csak megszokásból patakzanak.
Megszokást akar. Ami eddig volt.
- Elmész?
Vaskos hallgatásba ütközik. Pakoló kezek, pánikot hozó siettsége láttán, újból elerednek a könnyei.
Értetlenül bámulja, de az ügyet sem vet rá.
Hisztérikusan újra kérdezi.
- Mondjad már! Ennyit megérdemlek.
- Látod, nem?
- Máris?
- El vagyok gyötörve.
Miért ő van?
- Bűzlesz. Mondtam már, hogy ne szívd azt a vackot!
- Minden úgy lesz, ahogy akarod. Tényleg minden.
- Ideges leszek az ígérgetéseidtől.
Dühösen hányja egymásra a holmikat. Vasalhatja majd az új.
- Ki az?
- Ahhoz neked semmi közöd!
Nem rakta be, amit tőle kapott. A táskában még maradt hely.
- Ezt nem viszed?
Felé nyújtotta. Önmagát. Mindenét. Ha elmegy, mindent visz. Csak a szemét marad. Ő itt ragad.
- Mindent nem vihetek. Csak elköltözöm.
Itt marad a lenyomata a falakon. Festhet ki!
- Nem bírom ki!
- Ne drámázz már! Vége! Nem érted? VÉGE!
Ilyen szavak hallatán összeomlik. Hátát nekiveti az előszoba falának, lecsúszik, a padló tartja meg. Legörnyed, fejét térdén nyugtatja, újra feltör belőle a zokogás. Szipogva beszél, sírós hangon.
- Emlékszel? Abban mentél a záróvizsgádra.
- Nem is tudom, miért viszem el? Pecsétes az ujja.
- Kifehérítem, olyan lesz, mint az új.
- Nem kell!
Kiráncigálja a bőröndből és a földre hajítja.
Egy bugyija keveredett a holmija közé.
Feláll, odalép a pakolóhoz és átöleli. Az mérgesen lerázza magáról.
Felemeli a fejét, reménykedve mondja:
- A kedvencedet főztem!
- Úristen, te tényleg nem érted?!
- Csináltam hozzá paradicsomsalátát is.
- Hol van az útlevelem?
Hová megy? Őt soha nem vitte sehová.
- Vele mész?
- Vele el lehet menni!
- Akkor menj vele!
- El is fogok.
- Rád áldoztam az életem!
- Már megint az érzelmi zsarolás. Unom!
Lila ködbe burkolózott, ugrásra készen, hogy megalázza őt. Ezúttal megúszta, mert a következő kérdése felkeltette az érdeklődését.
- Amikor azt mondtad, hogy gyereket akarsz tőlem, az hazugság volt?
- Nem.
- Már nem akarod?
- Nem akarok semmit, csak innen elmenni.
- Maradj. Kérlek!
Nem felel, behúzza az utolsó cipzárt a fekete bőröndön.
- Hallod?
Már nem beszél, kivonszolja a bőröndöket, mielőtt becsukja maga mögött az ajtót, csak annyit mond:
- Szia.
Elment.
Borítókép: Natasa Kekanovic - Confusion
