Noha a 21. század eleddig nélkülözte a megdönthetetlen bizonyítékokat a művészetek létjogosultságára, mi legyünk nagylelkűek és jelentsük ki, a művészetekre és az alkotókra igenis szükség van. Ezt bizonyítja páratlan evolúciós szereplésük is, megannyi vész, gyötrelem, éhezés, no meg el nem ismertség ellenére is élnek és virulnak, töretlen a művészlét népszerűsége. Az alábbiakban nem teszünk mást, mint egy csipesszel nyakon csípjük, felboncoljuk majd a mélyére nézünk ennek a drágalátos művészecskének.
Ha az évmilliók során bekövetkező kihalási hullámok sora nem tudta kipusztítani ezt a fajt, sőt bizonyos értelemben az egyik legsikeresebb embercsoportnak tekinthető, akkor létüknek bizonyosan valami mélyebb érmének kell lennie. Ami igazolja a látszólagos pocsékolást, hasznos tevékenység helyett, folyamatos tévelygés, úgynevezett útkeresés, amit nem átallnak a nyakunkba zúdítani, elvárva, hogy meg is értsük a szerencsétleneket.
Adódik a kérdés, valóban szükség van-e ennyi művészre? Természetesen igen. Életképességük önmagában is igazolása létük értelmének, továbbá az évezredek megmutatták, hogy hiányukban csúf és elkorcsosult szörnyekké válnak a humanoidok, így tehát létük nélkülözhetetlennek tekinthető.
Végül is kik azok a művészek?
Nem könnyű pontosan válaszolni erre a kérdésre. A művészek ugyanis látszólag nem alkotnak homogén társulásokat, életük során többféle szerepkörben tetszelegnek, ami vagy létük támasztékául szolgálnak, vagy mint a gombhoz varrt kabát esetén, létük értelme, a pillanatnyilag fennálló élethelyzetük konzerválása. A talmi fények rideg homálya alatt nincs semmi, a valóság egy meztelen sikoly, alkotásaik ebben az esetben csak lényük kicsinyes síkjain értelmezhetők.
Kapargassuk meg a felszínt, nézzünk a művész romlott lelkének mélyére. Mit találunk ott?
A szakadatlan alkotás vágyát és az elismertség utáni sóvárgást. A mértéke ennek sem más, mint a pénz. Egy művész alapvető meghatározása, hogy közgazdasági értelemben véve sikeres vagy sikertelen. A két véglet csak az elkurvulás mértékében különbözik. Mint ahogy a világon nem létezik fekete és fehér, úgy művész közt sem létezik teljesen az egyik vagy a másik csoportba tartozó. Egy kicsit mindkettő az összes.
A művész lelkét vizsgálgatva, egy újabb szempont kerül elénk. Mégpedig az, hogy mekkora az igénykomponens együtthatója. Ezt úgy kapjuk meg, hogy a világban fellépő igényeket elosztjuk azok kielégítési hajlandóságával. Minél közelebb, van az egyhez, annál konformabb a művészünk. A másik véglet a nullával való osztás lenne, ilyen a gyakorlatban persze nem létezik, vagy ha igen, akkor is csak elenyésző ideig. Belehal ugyanis. Jó példa ez utóbbira, élete kései szakában Gauguin elvonulása a maurik közé. A bennszülöttek megvetése miatt érzett undora és a gyarmatokra betelepült álintelektüel barmoktól való viszolygása ösztönözte életének legnagyszerűbb alkotásait. Az igénykomponens másik végletén állt Jacko, élete egyetlen és tökéletes megfeleltetése a sztárművészének.
Mi a paleolit művész?
Az alkotás öröméért gründoló, alkotásába időnként belehaló, kihalt és megvetendő állatforma.
A léte nem idősíkon értelmezhető, hanem kizárólag pénzügyi mércével. Így Rembrand sem tekinthető paleolit művésznek, annak ellenére, hogy élete alkonyán komoly pénzügyi gondokkal küzdött, viszont sikerei csúcsán itáliai nemesek és holland bankárok is óriási összegekkel áldoztak a művészetéért. Sőt, előleggel is le tudta húzni őket, ez nem vicc.
Mi a modern művész?
Önmaga lényegét bankszámlája méretén keresztül kutató, immanens gazdasági társulás.
Heroikus küzdelme saját létezésének értelmét számos módon tudja beteljesíteni. Nyerhet például valamilyen díjat (Oscar, Aranymaci, Az év természetfotósa, Gyémántfos, stb.). A szakértők által rátestált érdemeket nehezen ugyan, de méltósággal elviseli. Esetleges mellőzése esetén a díjat azonnal szakmailag kifogásolhatónak, jelentőségében elenyészőnek minősítheti.
Megélhetése kapcsán előszeretettel lefetyel állami tenyerekből, ezek híján bármely más intézmény is megteszi, amely képes bármilyen támogatást nyújtani múlhatatlan érdemei kiteljesítésében.
De a szent malacpersely hízlalásában a legfőbb szerepet az általa hanyag megvetéssel lenézett tömegeknek szánja. Az nem lehet kérdés, hogy ezek a primitív emberszerű lények, csak az ő tehetségére vágynak, a produktuma olyannyira nélkülözhetetlen, hogy csak na. Tehát ezeknek nincs is más dolguk, mint a lehető legdrágábban vegyék meg az alkotását, hogy ő végre nyugodtan tudjon koncentrálni a művészetére.
Vannak persze a művészi kasztrendszer alacsonyabb fokán álló egyedek is, akiket kizárólag egyetlen cél vezérel, mégpedig a könnyű megélhetés. Produktumuk színvonala is természetesen ehhez igazodik, semmilyen körülmények között nem szándékoznak világraszólót alkotni, ezt kizárólag verbálisan teszik, amikor valamely médiumban önmaguk magasztalását kell végrehajtaniuk. Ebben egyébként sokkal tehetségesebbek, mint művészetük lényegét illetően.
Felmerülhet hát, hogy ha ilyenek ezek a művészek, mi hasznunk van belőlük? Önös érdekeik összetalálkozva korlátolt vágyainkkal, kielégítik azokat, felmagasztalva a kisember primitív egyszerűségét. Örülnünk kell annak, hogy vannak olyanok, akik saját boldogulásuk során nyújtanak valami vigasztalót ezen a vigasztalan helyen. Mi, akik nem teszünk semmit, csak vánszorgunk életünk szürke országútján, akik életünkkel csak saját létünk biztosítékai vagyunk, ne ágáljunk a művészek ellen, semmi jogunk nincsen hozzá. Fizessünk szótlanul, ez a miénk, tömegkultúra tömegeknek.
Ne keress, mert a végén még találsz. Néhány megkövesedett őskori művészt, akit nem érdekel önmaga boldogulása, az egyre értéktelenebb díjak, hanem kizárólag csakis az alkotás öröme. Fájdalmas találkozás lehetne az ilyen, ha ezekre már rég nem lennénk immunisak. A civilizációnk megtanított arra, hogy egykedvűen és lesajnálóan viseljük az efféle bolondokat, arra viszont nem, hogy nélkülük a művészet semmi. A művész pedig nem egyéb egy felfuvalkodott iparosnál.
Az igazi művészet ugyanis ingyen van, nem kerül semmibe, téves az a nézet, hogy mindennek ára van, mindenért fizetni kell és a művésznek is élnie kell valamiből. Egy művész halljon meg, minden nap. Remélem, arra járok és az utolsó pillanatban felsegítem, veszek neki egy konyakot és visszakísérem a műhelyébe. Alkoss! Csak ez számít.
Azután leülök és mímelem a befogadását a műnek. Majd egy vékányi kínos csönd után megkérem, mutassa meg a lényeget. Bele akarok kerülni, elmerülni a színek, hangok és formák kavalkádjában, az érzések virtuóza akarok lenni. Művész nélkül ez nem fog menni.
(a festmények Gauguin alkotásai, de természetesen nem csak a festészetről volt a fentiekben szó)
