Valami történik a világban, mert valaminek már történnie kellett. Magyarországon ugyanaz a helyzet, mint a világ többi, névleg demokráciával sújtott országaiban. Látszatszabadság, óriási, rendszerszinten kódolt egyenlőtlenségek és a politikából történt teljes kiábrándultság.

Ahol a demokráciának még a látszatát is kerülték, ott ez robbanáshoz vezetett. Az arab diktatúrákon átvonuló forradalmi hullám klasszikus reakciókat váltott ki a hatalom képviselőiből, amire a válasz hasonló lehetett, a lázadó, elégedetlenkedő tömegek részéről. Hónapok óta folyik több-kevesebb intenzitással a leszámolási hullám, az áldozatok száma pedig egyre nő. Az európai események egyelőre nem durvultak el ennyire, a meglévő erőszakos reflexek ellenére van egy békés és nagyon szimpatikus szeletkéje a történéseknek, mely jelen pillanatban még jelentéktelennek tűnhet, azonban kihatásait tekintve, akár még gyökeres változások elindítója is lehet. Nemcsak Európában, hanem az egész világon.
Érdekes módon az üzenetek nem világosak. Nincsenek a 20. században megszokott magasztos eszmék, eszük ágában sincs kijelenteni a résztvevőknek, hogy övék a bölcsek köve, sőt többnyire még nagy tekintélyű vezetők sem magasodnak a tömeg fölé.
Elfogyott volna a hit, elfoglalta a helyét a kiábrándultság? A nagy volumenű (rosszmájúan úgy is nevezhetném, nagystílű) államférfiak is kihaltak, vagy az emberiség őrült bele a fene nagy jólétébe?
Lehet, hogy egy kicsit mindegyikre igen a válasz, azonban nem nagyobb mértékben, mint akorábbi évszázadok hasonló töréspontjai esetében. Egész másról lehet itt szó. Létezik a kiábrándulás, de egészen máshogy. Mintha elkezdtek volna tanulni a múlt hibáiból, nem hisznek már a mindható állam és az azt irányító korrupt pojácák ígérgetéseinek. Talán elkezdték látni a valóságot az emberek, elegük van a kirívó egyenlőtlenségből, a magukat felsőbbrendűnek feltüntető sznobok gyülekezetéből. Egyenlőséget akarnak, de nem kommunizmust. Azt szeretnék, ha máshogy működnének a dolgok, ha az egyik ember ugyanolyan lenne, mint a másik. Ha beleszólásuk lenne valóban a dolgok menetébe és nem csak pár évente egy újabb garnitúra megválasztása idején kérnék a támogatásukat. Talán felismerték vagy magukban érzik, hogy a civilizáció egy olyan szakadék felé menetel, amiből nem biztos, hogy ki tud majd mászni.

Csendes béke, összeérő vállak, mosoly és nyugalom, ugyanakkor eltökéltség. A spanyol fiatalok maradnak a helyükön, igaz maguk sem tudják miért és meddig. A hatalom nem tud mit kezdeni velük, egy önálló csoport, mely az állam kereteiből kitört, hiába próbálják beszorítani egy tér fogságába őket, nem tudják. Meghaladta azt rég, mi pedig egy ősi tákolmány végnapjainak vagyunk tanúi. A valaha volt egységet, az utóbbi 10000 év történelme részekre szabdalta. Megjelent a kizárólagos birtokviszony, amely kiterjed növényre, állatra és emberre egyaránt. A módszerek változatosak, de a végeredmény ugyanaz. Kisajátítani egy kisebbség javára, a föld élő és élettelen lakóit, fenntartva a teljes elpusztításukhoz való jogot.

A világ ilyen felosztása óhatatlanul két igen szomorú következménnyel járt (többel is, de ez most irreleváns):
1. Az emberek végletesen polarizálódtak, mind fizikai, mind mentális értelemben. A birtoklás (vagy fogyasztás) vált a boldogság elérésének kizárólagos eszközévé, mely egyenes ágon eredményezi a vagyon megjelenését, hogy a jelenben minden dolog mércéjévé váljon. Valójában nem létező dolog körül forog az emberek élete, olyasmi szeretnének elérni, ami csak a másik ember és a földi ökoszisztéma kárára lehet megvalósítani.

2. A másik ilyen következmény, ami egyébiránt a birtoklásvágy hisztérikus megjelenését kíséri, az élet szövetéből történt kiszakadás. Az emberiség látszatbiztonság reményében, a maga által óriásira gerjesztett félelmek elől menekülve, létrehozott egy mesterséges és cseppet sem barátságos, ráadásul hosszútávon teljesen kiszámíthatatlan környezetet. Elszakadt attól a világtól, mely nélkül nem élhet egészséges és tartalmas életet. Létrehozhat ugyan végtelen mennyiségű helyettesítő pótszert, mégsem kaphatja vissza az elveszett lelki békéjét.

Az állandó háború, amelyet a természet és önmagunk igazi lénye ellen vívunk, a többség ezt teszi akaratlanul, a hosszú évekig tartó iskolai és munkahelyi kondicionálás hatására, mára az élővilág nagy részének a pusztulását, vagy maradandó károsodását eredményezte. A földlakók helyzete semmivel sem lett jobb az elmúlt évtizedekben, a fantasztikus találmányok és az erőforrások felelőtlen túlhasználata csak a szeméthegyeinket növelték, a jólétet azt kétségkívül nem. Főként azért, mert már azt sem tudjuk, mit is jelent valójában az igazi jólét. Amíg ezt pénzért megszerezhető kacatokban mérjük, addig nem is fogjuk megtapasztalni azt. Hiányérzetünk van, a meglévő rendszerek nem műkődnek, pedig a hiba nem rejtőzködik, nagyon is jól ismert, mégsem tesznek ellene sem azok, akiknek volna hatalmuk és elegendő befolyásuk, sem azok, akiknek felelősségérzetük van.

Ezt érzik zsigereikben a dacoló és mégis vidám tömegek. Miért is várnák a szemléletváltást egy úgymond vagyonos hatalmasságtól? Miért mondana le önként a privilégiumairól? Számára a rendszer helyesen működik, a saját magánparadicsomában a gondosan nyírt gyep rettegett uralma alatt, a legnagyobb szárazság idején is öntözött pazar virágoktól körbevéve miért is gondolná, hogy valami nem jó. A saját tehetsége által emelkedett ilyen magasságokba, csinálja utána bárki, megkapja amaz is, amit megérdemel.

A sivatag közepén álló városért súlyos árat kell majd fizetni. Las Vegas hasonlít a kevély hatalmasságra, mindkettő csak addig maradhat fenn, míg az ökoszisztéma működik. Ahogy a dolgod ma mennek, amint azt a súlyos zavarok is mutatják, csak idő kérdése az összeomlása. Véget vetve mindannak az őrületnek, amit a Föld kisajátítása jelent.

Azok a spanyol fiatalok, akik között majd 50 százalékos a munkanélküliség, azok tudják, hogy ez nem mehet így tovább. Ők békét akarnak, értelmes elfoglaltságokat, helyet maguknak és az életnek úgy általában. Nem fogalmazzák meg követeléseiket, nem is tudják, hogy miért kellene? Egyszerűen vissza kellene adni a szabadságot mindennek és mindenkinek, véget vetni az őrült harácsolásnak, teret engedni végre, növénynek, állatnak és embernek egyaránt. Vissza kell térni az életbe, megtapasztalni a valahová tartozás élményét. Ahogy egy méhcsalád is csak egészben, minden tagjával és élőhelyével együtt tekinthető egy egésznek, ahol a méh önmagában nem is létezhet, úgy nekünk, embereknek is észre kell vennünk, hogy csak ebben a formában élhetünk.
Ennek az ideje jött el, ugyan még a homályos érzések, tétova cselekvések és a kiábrándultság óráit éljük, de eszmélnünk kell. A meg nem nevezett cselekvés jóleső izgalma tölti el a résztvevőket, sokan szimpatizálnak velük a világ minden részén, nem lehet őket figyelmen kívül hagyni. Csak remélni lehet, hogy lesz annyi, változásokat akaró ember a Földön, hogy még megfordítható lesz a világ mostani menete. Összeomlás, világvége. Egyre gyakrabban felhangzó szavak. Ma még csak a hatalmukat féltő emberekkel kell megküzdeni, de a természetet már sikerült magunkra haragítanunk... Talán elkezdhetnénk imádkozni!