Kirándultunk az egyik télen. Esteledett, lefelé tartottunk a hegyről. Nem volt különösebben megerőltető túra, még a gyerekek is jól bírták. Félúton lehettünk, amikor egy katonaruhás férfi elmondta, hogy nem tudunk továbbmenni, mert valami baleset történt és az utat lezárták, így az éjszakát a közeli fogadóban kell töltenünk. Mire a fogadóba értünk besötétedett, a gyerekek elfáradtak, a feleségemnek megfájdult a feje. A fogadóban meglepően sokan voltak, a szobákat már mind elfoglalták és így nekünk csak az étteremrész padlóján jutott hely, ahol már rajtunk kívül is voltak néhányan. Miután elrendeztük a gyerekeket, kerestünk egy alkalmas helyet és lefektettük őket. A hely, amit találtunk, otthonos kis zug volt a körülményekhez képest, mert egy hosszú kanapé elválasztotta az étterem többi részétől, így csak az egyik oldala maradt nyitott. A gyerekek rögtön lefoglalták a sarkot, és melléjük feküdt a feleségem is. Én már csak szűkösen fértem volna oda, ezért úgy döntöttem, hogy nyitok egy új sort és ott alszom. A feleségem lába, ha nagyon kinyújtózkodtam, pont hozzáért az enyémhez. Ők hárman hamar elaludtak, kimerítette őket a gyaloglás, de én még nem voltam álmos, úgy döntöttem elalvás előtt még olvasok. Közben még néhányan érkeztek, az étteremben folyamatos volt a neszezés, és néhol halk beszélgetés folyt. Egy cserkésztábor lámpaoltás előtti zsibongására emlékeztet a hangulat. Nem messze tőlem egy idősebb férfi maga elé meredve sörösüveget szorongatott a kezében, néha kortyolt belőle. Megpróbáltam belemélyedni a könyvembe, de nem kötött le, néhány oldal után azt vettem észre, hogy ismét az éttermet figyelem. Többen elaludtak, általánossá vált a szuszogás. A moraj is elhalkult és megszűnt a ki-be járkálás. Úgy tűnt, a terem villanyoltáshoz készülődik.
