Parizer János kidugta a fejét a szobája ajtaján, mert erős kávészagot érzett az orrlukaiban.
- Muter, tölcsé’ mán nekem is! – ordította ki az életben maradását nagyban szolgáló gyerekszoba magányából. 32 évesen ugyan ez nem nagy dicsőség, de eddig a körülmények szerencsétlen összjátékából kifolyólag nem volt módja saját rezidenciát összelapátolni.
- - Tölts magadnak! – szólt vissza az anyja, majd bekapcsolta a rádiót, mivel a hírek megnyugtató mocska után kívánkozott. Mióta az ura lelépett, egyetlen szórakozását – a házmester feleségével időnként végbevitt pletykálkodást nem számítva – a beszélő dobozból áradó információ nyüzsgedelem alkotta.
„…szakértők szerint a válság már nem tart sokáig, hamarosan ismét megindulhat a gazdasági növekedés…”
- szónokolta a rádió. A 20 éves szerkezet néha már maga is elhitte azokat az ostobaságokat, amiket munkaköri kötelessége volt közölni a világgal.
„…a negyvenkettedik kerületben az éjszaka négy ismeretlen elkövető boxerrrel megtámadott három, a mennyei-ligetben tartózkodó fiatalembert, akiket súlyos-életveszélyes sérüléssekkel szállítottak a kórházba…” – ontotta tovább a földi lét gyönyöreiről szóló híradásokat az öreg szerkezet.
- A mocskos buzik! Megérdemelték! – kommentálta az eseményket Parizer.
Kissé felvillanyozódva emelte fel seggét, majd dühös ámde kissé gyűrött tekintettel kiodalogott a vackából. Hozta magával az előző napi bűzt is, ami kocsma ajándéka volt. Nem olcsó, de emlékezetes. Fürdés nélkül ráadásul sokkal tartósabb, csak a tegnapi lotyó nem akarta tolerálni. Pedig már odáig jutottak, hogy az már kézbe is vette a nagy becsben és mostanában rendkívüli mocsokban tartott túrórudiját. Gyorsan el is engedte, melőtt megjöhetett volna, már el is ment a kedve a csajnak tőle, hiába volt mocskos szája, de ezt már nem vállalta be. Jánosban mára a hülye luvnyából csak az undorodó pofája maradt meg. Arra azért még ködösen emlékezett, hogy pofon akarta vágni, de végül elhibázta és a mozgás lendülete magával rántotta, ezért a földet volt kénytelen ölelgetni az éj nagyobbik részében. Aztán ötkor valahogy feltápászkodott, visszacsomagolta a nemkívánatosnak degradált szerszámát és félig részegen hazabattyogott.
Csütörtök volt és már majdnem dél. Szerencsére se neki, se az anyjának nem kellett sehová sietnie. A meló nem ilyen előkelő polgároknak való, hanem a söpredéknek. Meg különben is, ő dolgozna! De van némi akadálya a dolognak. Először is a munka nevezetű kényszerhez nem elegendő a belső késztetés, bár sok esetben nélkülözhetetlen. Másodszor elég ránézni azokra a faszfejekre, aki úgymond a munkát kínálgatják. Szánalmas senkiházi mind. Harmadszor a segély rendszeresen érkezik, mindössze annyit kell tennie, hogy néhány alibi felvételit végigcsinál, majd bejelenti, hogy sajnos nem őt választották. Viszont az életfeladatok azért nem kerülték el őt sem. A haverok, az édes és nagyszerű cimborák este várják. Vadászat lesz. Ahogy rágondol, izgatott lett, a rémült arcok, menekülést kutató arcok képzete felvillanyozta.. Gyönyörű! De nem lesz menekvés, öten elegek lesznek, hogy kiverjék még a szart is, a faszszopó homofoszlányokból!
Az eseményig hátralevő időt a szobájában töltötte. Rákeresett valami megmondó csatornára a neten és a hazafias lelkesültség lassan agressziót énekelt a lelkébe. Elgondolkodott, harcosnak érezte magát és folyamatos megdöbbenéssel vette tudomásul, hogy mennyi nemkívánatos egyed lézeng a világban. Ráadásul ezeknek feltett szándékuk elbaszni az ő jókedvét. Mert érezte, hogy mostanra el volt baszva rendesen. Cselekedni AKART! Most és láthatóan. Az idő nem kifejezetten helyeselve, de elbaktatott a megállapodott időpontig.
A közeli téren beszéltek meg találkozót a haverjaival. Mind feketébe öltöztek, acélbetétes bakancs és feltűnően rövid haj volt az egyenviselet, amellyel a belsőjük emelkedett egységét, külsőségekben is hasonlatossá tették egymáshoz. Egy szív, egy akarat.
A bátorság sem hiányzott, de a jókedv és a lazaság megkövetelt néhány kortyot is. Betértek egy közeli késdobálóba és azonnal bedobtak pár felest, amit néhány sörrel leöblítettek.
Aztán elindultak. A mai célpont a buzik lesznek. Az egyik legkártékonyabb fajta. Ebben a kocsmában már egyetértettek. Tudták hol keressék őket, meg vannak a szokott helyeik, ráadásul olyan hülyék, hogy nem is titkolják a dolgot.
Az este közben már a sötétséggel barátkozott, de a parkban, a lámpák fénye visszariasztotta az éj árnyait, kivilágítva a növények és padok szétszórt elegyét. Az egyiken két fiatal srác, egymás kezét szorongatva hallgatta a közeli lombok sustorgását. Nem szóltak, az őket körülszaglászó csend ecsetje érzéseket festett, melyeket ők éltek át, de amit a másiknak szavakkal mégsem mondtak.
A néma ábrándokat léptek tiporták porba. Az ösvény határozott dobbanásoktól ijedten rezzent össze. De ez nem zavarta össze a lábak ritmusát, azok egyre közeledtek az üldögélő tekintetek felé. A fény öt elszánt arcot rajzolt, amelyek mind őket fenyegették.
- Rohadt köcsögök! – sziszegte az egyik feléjük, de a hang nem önmagában jött, egy ököl kísérte. A mellette tornyosuló négyek is követték a harcba társukat. Minden ütésükkel az igazuk nyert bizonyítást, ezért beleadták minden erejüket. János sem volt kivétel, az egyik, vértől maszatos arca csak még jobban feltüzelte benne az igazság utáni vágyát. Minden megaláztatása, amit az életben elszenvedett egy ütésbe sűrűsödött. A többieknek már kiélték magukat, a két szerencsétlen próbálta kitérni az érkező ütések elől. De őt hiába szólongatták a társai, hogy hagyja már abba. Nem hallott, csak rettegés arca vetülését látta. Aztán az ökle lesújtott. 
Az ütés elszenvedője zuhanását, egy a halántékának csapódó betonelem sarka állította meg. A pad, amely eddig tűrte a két fiú szerelmi csendjét, elvesztette az önuralmát és sikoltozni kezdett. A fiú eszméletét veszte terült el, a betont vérrel szennyezve. A támadókat megszállta a balsejtelem. Látták a véres testet, nézték, ahogy fölé hajol a másik, majd visszafordul feléjük és kétségbeesett tekintettel kérleli őket: - Hívjatok menőt! – majd visszafordul és szólongatni kezdi társát: - Jól vagy? Mondj már valamit! – eközben könnyek vájnak csatornákat az arcára félig rászáradt vértavakon
Öten meredtek rá. Pár pillanatig ragasztotta csak a kétség szemeiket szörnyű tettük áldozataira. Egy elgyengült pillanatig, átloholt rajtuk, hogy segíteni kéne. De aztán felülkerekedett bennük a félelem, elszakították a látvány, borzalmában is megejtő vásznát, majd elfutottak.
Másnap minden írott és mozgóképes szócső, az éjszaka véghezvitt tett taglalásával foglalja le szabad szellemi kapacitásait. A rendőrség nagyon-hatalmas erők bevetésével igyekszik eredményeket felmutatni. Érdeklődésüket váratlan siker koronázza, mert jelentkezik egy szemtanú, akinek vallomása rácsmögötti nézelődésre invitálja az elkövetőket. A hírekből derül ki számukra is, hogy az előző esti hőstettük produktuma egy holttest volt.
A kopók példát akarnak statuálni, mindent megmozgatnak és bíróság elé citálják az öt bajtársat. A tárgyalás napján János és a többiek is megkapják az utasítást az ügyvédjétől: Csak tagadni! Mindent, minden áron! A sötétség lesz a szövetségesed! – magyarázza neki a jog nemes érzelmű képviselője. – Ártatlan vagy! Ezt sose feledd. – Jánosnak kétségei vannak, de nem szól semmit. Csak hallgatja némán az öltönyös pofát, közben halványan átfut rajta, hogy ez is megérdemelne egy verést.
Őt szólítják. Bilinccsel a kezén bevonul a terembe. Kamerák vakui zavarják össze látását, szemét lesütve közeledik a vádlottaknak fenntartott székekhez. A tárgyalás hömpölyög a maga komótos módján, de János képtelen követni az eseményeket. Az előtte lévő asztalt bámulja, mikor egy kéz megrázza a vállát. Majd a nevét hallja, az ügyvédje meg arra bíztatja, hogy menjen ki és mondja el az előzőleg megbeszélt igazát. Léptei puhán simulnak a padlóra, majd megállnak a nekik kijelölt helyen. A bíró szembesítést akar. Tudni akarja, ki volt az elkövető valójában. Behívja a páros életben maradt tagját. Ahogy belép, János szemébe néz. Nem fél, csak lépked a pulpitus felé. Közben csak őt nézi. Az arca nyugodt és a szemei egyre csak a tettest bámulják. János mocorogni kezd. Az éjszaka félelme rászabadul, elfelejt mindent, amit a mostani előadásáról tanítottak neki. Tudja, hogy nem fog tudni hazudni. A pár lépésre megálló tekintet tulajdonosa azt nem engedi. Magában megtört énje leroskad a véres padra, előrehajol és kezébe temeti arcát. Mindebből a külvilág semmit nem vesz észre. Nekik egy várakozó ember csupán. A fiú nem veszi le róla a szemét, a bíró felteszi a kérdést:
- Nézze meg jól, ezt azt embert! - Jánosra mutat - Felismeri-e benne a támadóját?
Az nem válaszol rögtön. Jánosban a feszültség az érfalakat ostromolja. A teremben, lassuló időben csak a semmi hallatja hangját.
- Nem bíró úr. Nem ő volt. – egy halvány mosoly fut át az arcán, Jánosnak címezve.
Pedig felismerte, látta rajta a vádlott. Hogy is feledkezhetett volna meg róla. Ott fürödtek mindketten az erőszakban azon az éjszakán. Előtte térdelt a srác, karjaiban a másikkal, közben kétségbeesett segélykiáltásokat küldött felé az arca. Ő meg csak állt és nézte, egy darabig nem mozdult, majd elszaladt. Miért mondta most mégis, hogy nem ő volt?
A tárgyalás további szakaszára kihullt emlékezetéből. Csak akkor eszmélt fel, amikor az őr kérte, hogy nyújtsa előre a karját. A bilincs lekerült róla és valaki azt mondta neki, hogy hazamehet. Magához vette a holmiját és elindult céltalanságban, semerre. Este ért haza. Nem szólt az anyjához. Összepakolta a szobában heverő ruhadarabokat, majd kitakarította a szobáját és lefeküdt aludni.
