Elvállaltam a főzési felügyeletet. Előre féltem tőle. Nem én akartam, de egyszerűen rossz volt nézni, ahogy csinálták a dolgokat. Mindig volt valami kifogás, életlen kés, kevés fűszer, vagy hogy nincs elég tálca.
Én, mint a tanácsadást és ellenőrzést későbbiekben ellátó személy, nem voltam elégedett a ténykedésükkel.
Először csak kívül akartam állni, illetve ott akartam maradni, de a kényszer nagy úr. Ha enni szerettem volna, egy valamennyire is ehető bármit, akkor ezt nem tehetem. Így önként kineveztem magam a három konyhai droid mindenható főfelügyelőjévé. Feladatköröm közé tartozott a tanácsadás, szakmai irányítás, oktatás, nevelés és szükség esetben a fenyítés.
Egyszerű paprikás krumpli volt a cél, nehezebbel kár lett volna próbálkozni. A kezem alá került emberanyag, vagy inkább antianyag jó esetben ennyire volt képes. Ennek ellenére egyáltalán nem lehettem biztos a végeredményben. Pedig próbáltam motiválni őket, ha kellett szigorú voltam, ha azt láttam elkeseredtek biztattam őket. Veréssel. Nem használt semmi, csak mikor elindultam a baseball ütőért, akkor kezdték kicsit megemberelni magukat.
Az egyik azt mondta, minél kisebb kockára vágod a hagymát, annál szaftosabb lesz az étel, a másik - aki az egyik párja volt - kijelentette, hogy ez nettó marhaság, mert egyedül a hagyma mennyisége az, ami számít. Szaftügyileg mármint. Én meg fogtam a fejem. Megkértem őket, hogy ne gondolkozzanak, hanem csendben végezzék a dolgukat. Elmagyaráztam nekik a csend fogalmát is: olyan, amikor nekik nem jár a szájuk, hanem rám figyelnek.
Erre az, aki aprította a hagymát, annak ellenére, hogy jól megtermett férfi volt, elkezdett bőgni, mint egy gyerek. Szelíden elmondtam neki, hogy a kritikáim építő jellegűek és a helytelenítő hanghordozásom, csak a feladat minőségi elvégzését próbálja elősegíteni. Sírt tovább.
Akkor majdnem ordítani kezdtem, amikor a hagyma enyhe üveges jelleg felrémülése helyett, agresszív pattogásba és sistergésbe kezdett a lábosban. Persze ezt is én hallottam meg először, hála a fokozott figyelmemnek: - Ég oda! - próbáltam szelíden utalni arra, hogy valakinek – aki nem én vagyok - oda kéne vonszolnia magát a tűzhelyhez és meg kéne kevernie, mielőtt negroid onion szuflé kerekedik belőle.
- Kis vizet is kéne tenni alá. - javasolta az egyik kézilány. Ennek örültem, mert az eddigi szakmai munkám végre értelmet nyert. Igaz a felismeréshez szüksége volt egy kis szuggesztióra, de ez már csak apró szépséghiba. A kis vizet is egész nagyvonalúan értelmezte a másikuk, mert beledöntött mindjárt egy literrel.
Minden örömöm szertefoszlott azonban, mikor kiderült, hogy nincs kenyér! Paprikás krumpli kenyér nélkül, olyan mint a facebook ismerősök nélkül.
Nem gondoltam, hogy az előkészületekben is aktívan részt kellene vennem, de az élet ismét rácáfolt és bebizonyította nélkülözhetetlenségem.
Percre perc, bajra baj.
A katasztrófa közeli állapot újra a közelségünket ostromolta és amit ismét csak a lélekjelenlétemnek köszönhetően sikerült elhárítani. Az ételnek csúfolt kotyvaszték már vígan rotyogott. Volna. Tanácsaimnak hála talán még éppen az ehetőség határán egyensúlyozott. Eddig.
- Nézi valaki? - kérdezte az egyik alkonyhalány a fazékra utalva. Természetesen senki nem nézte.
Álmodozva szédelegtek a kertben, mint akinek semmi dolguk.
Gyorsan odazavartam az egyiket és ismét megúsztuk a koromképződést kialakulását. Közben a kenyér-kérdés is megoldani látszódott, mert egy másik alkonyhalányt elszalasztottuk a boltba.
Az idegeim romokban, az étel félkész se és máris több életveszéllyel kellett megküzdenie az ehetővé válás evolúciójában, mint a teljes emberiségnek összesen.
Ez így nem mehet tovább. Statáriumot hirdettem. Ezentúl egyvalaki mindig őrt áll az étellavór mellett és fennhangon jelenti, ha bármilyen furcsa eseményt tapasztal. Elmagyaráztam nekik, hogy ez a gyorsreagálású erők taktikája, így van esélyünk beavatkozni időben.
Megszerveztem hármójukat, váltva kezdték el a figyelést. Ebben sem volt köszönet, az egyik a hő hatására képződő buborékokat a sátán látogatásának előjeleként értelmezte, a másik a fedőről lecsurgó gőzről hitte, hogy az ételünket megtámadták a fazéklakó csigák.
A legkritikusabb az őrségváltás volt, mert akkor elkezdtek okoskodni, az egyik tanácsolt valamit a másiknak, aki erre megsértődött és homlokegyenest mást csinált. Nyilvánvaló, hogy az ideológiai nézeteltérések nem tettek jót az eledel konzisztenciájának, de a végére már egyetlen vágyam maradt, hogy együnk.
Mielőtt megterítettek volna, még egy utolsó fellángolással az egyik fűszerezni akart, de a lázadást erős kézzel levertem.
A végtermék egy leves állagú, kissé sótlan, legalább puhára főtt és egyáltalán nem csípős harapnivaló lett. Akik készítették áradoztak róla, hogy mennyire finom, de engem ezzel nem lehet megtéveszteni. Minél hangosabb a verbális kinyilatkoztatás, annál lesújtóbb az ízlelőbimbók ítélete.
