A terveim most sem akarták magukat végrehajtani, ezért az utópiára még várni kell. Helyette viszont egy dalról fogok áradozni. Nem hosszan és nem értőn. A most következő szellentés, csak egy olyan vasárnap esti hangulat lenyomata lesz. A dalt éneklő nőről nem mondok semmit, mert nem tudok. Aki akar, nézzen utána itt: www.hopesandoval.comSzóval véletlenül a lejátszási listában landolt a címben említett dal. Nem voltam melankólikus hangulatomban, ezért se nem sírtam, se nem szálltam. El. Csak hallgattam és csodálkoztam. Miként lehet ennyi finomság egy dalban, egy emberben. Igaz, hogy nőben van, akiknek mégiscsak több érzékük van az ilyesmihez. De akkor is!
Néhány akkord, egy gitár lassan csillapodó magánnyal nyit, aztán egy édes, kislányos hang áll össze egy jelenéssé. Nem megszólal, nem elkezdi a dalt, hanem a gitár rezgésének a folytatása. A hangsúlyok, a kissé elnyújtott sóhajok megérintettek bennem valamit. Arra kellett gondolnom, hogy létezik egy másik világ is az enyémen kívül. Ott nincs hajsza, sem felesleges idegeskedés. Annál inkább egymásba olvadó érzések, vadon nyíló virágok, és illatok. A városi létben az a legrosszabb, hogy szinte teljesen ki vagyunk rekesztve abból, hogy az orrunkon keresztül érezzük az élet egyszerű jóságát. A dalban végtelen mezőkön hajladozó virágok nyílnak és permetezik felénk pár percig az illatukat. Nem tolakodóan, mintegy mellékesen, egy nagyon kicsit fájdalmasan. Emlékek felhői állnak össze a illatmorzsákból, aztán csak úgy elmúlik minden. Csend lesz. Pár másodperc, egy villanás, majd gyors feledés.
Nem árt beletörődnünk, hogy ezek a rózsák csak vadon élhetnek.
Reggel ugyancsak korán kell kelni.
Itt lehet meghallgatni: https://www.youtube.com/watch?v=PPoFy5tk1qI
