A gyermekekkel mindig csak a baj van. A kiskorú egyének ugyanis úgy határoztak, hogy nekik nem kell az ég egy adta világon semmit sem csinálniuk. Tették mindezt önálló mérlegelési és döntési jog híján, csak úgy izomból lenyomva az úgynevezett felnőttek torkán.
Azok meg be is vették.

Pusztán az a tény, hogy valaki megszületik, még nem jogosítja fel a felhőtlen és boldog életre. Mi nagykorúak rengeteget fáradoztunk azon, hogy izzadságszag nélkül semmihez ne tudjunk fogni. Aztán meg jönnek ezek a velejéig romlott emberpalánták és elrontják az örömünket. Az még hagyján, hogy viháncolva fúlnak az élet élvezetébe, de emellett még el is tartatják magukat. Hiába a pénz a siker legfőbb mércéje, ezek tök ingyen úgy elvannak, mint maci a mézen. Sőt! Ha nem kapják meg amit akarnak, képesek bármennyi ideig terror alatt tartani a szerencsétlen szüleiket, amíg azok végső kétségbeesésükben bármit hajlandóak megvenni nekik. Az érzelmek az már más tészta. Ahogy Torrente, a nagy spanyol filozófus mondja: „Csak semmi buzulás!” De hogy is lehetne tiszta szívből szeretni ezeket az ingyenélő zsarnokokat? Sehogy.
Az első pár évet ki kell bírni, nagylevegő és füldugó.

Később viszont az élelmesebb gyermektartók egy kicsit fellélegezhetnek. Az emberiség nem hiába töltött oly hosszú évmilliókat az evolúciós üstben. Volt annak némi eredménye azon kívül is, hogy megtanult pálinkát kotyvasztani!
Bármilyen elmések legyenek ugyanis a kis mihasznák, azért a felnőttek csak túljártak az eszükön. Mindez egy kézenfekvőnek tűnő felismerésnek volt köszönhető. Arra jöttek rá némi töprengés után, hogy egyszer mindenkiből felnőtt cseperedik.
Így ezután, nem számított többé az, hogy ők a világ legokosabb és legravaszabb teremtményei, esélyük sem volt a magukat módszeresen elhülyítő, testmegnagyobbodásban szenvedő emberek ellen.
Azok az életükért küzdöttek, emezek meg csak hülyéskedtek tovább. Azoknak végig csak egy számított, hagyják már őket békén! Emezek félreértették, azt hitték amazok csak viccelődnek. Hízelegtek, mosolyogtak tovább, néhány át is tudtak verni, de a többségnek végül rohadtul elege lett már belőlük. Elérkezett végre az első csengetés ideje.

Esti fürdetések, állandó nyaggatás, botrányos éjszakai felébredések. Ebből elég! Mi ez, mi az és amaz? Hülye kérdések százaival képesek elborítani az apátiába süllyed rendes felnőttet. Ez kibírhatatlan! Ilyen erős motivációval és még komolyabb rabszolgatartói rutinnal a hátuk mögött nem vitás, hogy a csigatempójú észjárásuk ellenére valamelyikük felfedezi a spanyolviaszt!
Be kell börtönözni a gyerekeket!

A morális ömlengések évszázadai pedig arra is jól megtanították a nagykorúakat, hogy a rácsok komor vasait, mézesmázos elnevezéssel kell takarosra mázolni, aztán alá lehet dúcolni az egészet valami ócska és kellően hiteltelen demagógiával.
Megszületett hát az iskola és a modern oktatási rendszer.

Levetett sóhajunk imígyen meghallgatásra talált a földön, a probléma kulcsa a kezünkbe került. A nagyszerű idea gyakorlati megvalósítása már nem okozott nehézséget. Börtön témában nagyon penge az emberiség. Hosszú évszázadok alatt csiszolódott tudással a birtokukban, elődeink hamar felállították az első gyermekértelmi, kényszer-gyógykezelési intézményeket. Tudták nagyon jól, hogy teljesen mindegy, milyen látszatfunkciót adnak neki, ha tekintélyük teljes súlyával és nem mellesleg étkeztetés megvonásának felemlegetésével el fogják érni a kívánt célt. Úgy is lett, a fiatalkorúak végeláthatatlan tömegei áramlanak nap, mint nap az iskolákba, végre nyugton hagyva a felnőtteket.

Mindez annak köszönhető, hogy az évszázadok során az iskolarendszer jelentős fejlődésen ment keresztül. Kifinomult módszerekkel sikerült a börtönről elhitetni, hogy az egyén szellemi és testi épülését szolgáló, nélkülözhetetlen közintézmény. Mára, a rendszer olyan kívánatos alakot öltött, hogy a résztvevők ezt maradéktalanul el is hiszik róla. Egyébként pedig, gondoljunk csak bele, micsoda agyrém lenne, ha ezek a céltalanul lézengeni képes százmilliók kiszabadulnának?
E nélkül, a fékevesztett gyerekhalom minimum őrületbe és totális mélyszegénységbe taszítaná a föld minden rendes lakóját. Saját magukat is beleértve. Ehelyett néhány alulfizetett rabszolga, szigorú felügyelet alatt tartja őket, megakadályozva ezáltal ön- és közveszélyes ámokfutásukat.

Amúgy a módszer helyességét mi sem bizonyítja jobban, hogy a világ egyik legdemokratikusabb találmányáról van szó. Mindenki részt vehet benne, sőt kötelezővé is van téve. Sőt, a nebulók önmaguk választhatják ki raboskodásuk helyszínét. Megérdemelt kollektív büntetés ez azokért a korai évekért, amiket szüleiket sanyargatva töltöttek a zsenge korú egyének.

Néhányan persze időben feleszmélnek és kihasználják a nyamvadt szüleik engedékenységét és akár negyvenes éveikig is önként alávetik magukat a büntetésnek. Hiába, az ember szeret raboskodni.

Ettől eltekintve a tapasztalatok azt bizonyítják, hogy legféltettebb kincsünk fejlődése szempontjából az egyetlen helyes dolog, amit tehetünk az, hogy amilyen hamar csak lehet, betámasztjuk őket egy ingyenes oktatási intézménybe, aztán nagykorúságuk bekövetkeztével pedig levesszük róluk gondoskodó atyai kezünket. A legjobb, ha bentlakásost keresünk, mert így a felesleges találkozásoktól is megkíméljük magunkat!

Akit a téma mélyebben érdekel, itt találhat még érdekes dolgokat.