RSS ikon Facebook ikon

Éjszakai utazók

Írta: Almaleves

2019.01.06. 22:43

Az állomáson várta a nőt. Némi késéssel befutott a vonat, Yvonne leszállt és megölelte Arthurt.

- Hiányoztál. – súgta a fülébe.

- Te is nekem. Igyunk valamit ennek örömére!

Betértek egy közeli kocsmába. Gyalog tették meg az odavezető utat, Yvonne-nak nem volt csak egy kis hátizsákja. Arthur vinni akarta, de Yvonne nem engedte, mert szerinte a hátizsák formája nem illett egy negyvenes férfihez.

edward_hopper_evening_wind_s.jpg

Leültek egy félreeső asztalhoz, Yvonne a férfi kézén nyugtatta a magáét és elfogódottan bámulta. Keresték a szavakat, de azok nem jöttek maguktól.

- Nehéz volt nélküled. – majd egy sóhaj kíséretében hozzátette: - Egyre nehezebb.

A harmincas évei közepén járó nő vonásai átrendeződtek, aggodalmas tekintettel nézte a férfit. Majdnem fekete haját fiús frizurára vágatta és csatokkal tartotta kordában.

Arthur nem felelt, csüggedtnek tűnt.

- Holnap mennem kell vissza. - törte meg ismét a csendet Yvonne.

Arthur továbbra is némán ült és egykedvűen nézett rá.

- Nem is érdekel? - kérdezte a nő.

- De. Csak nem érzem magamat valami fényesen ma.

- Depressziós vagy Arthur? - kérdezte a nő kedvesen.

- Miért ne lennék az? Nézz körül!

- Ez egy jó kis kocsma és együtt ma vagyunk. Nekem ez nem olyan szar.

- Ez nekem sem. - felelte halkan Arthur. - De nem erről beszélek. Hanem ami általában van.

- Általában nincsenek dolgok. Azokról csak az elvont filozófusok írkálnak. Nekünk elég a saját életünk.

- Nincs is saját életünk. Nem hiszek az ilyesmiben. Engem valaki beprogramozott és én végrehajtom az utasításait. Csak azt nem értem, mi a faszér kaptam agyat? Ez a kurva gravitáció meg évről-évre egyre durvul. Ha így megy tovább, lassan összelapít. Te meg egyre ritkábban jössz.

- Többet kellene csókolóznunk. - mondta szelíden Yvonne.

- Miért? Nem elég, ha dugunk? A programomon gyerekcsinálásra utaló nyomok vannak, a módszert magam választhatom meg. Ez hívják szabadságnak.

- Nem csinálhatsz gyereket nyálcsere nélkül! A nedvek fontosak, információt hordoznak, a te nyálad és az enyém is. Össze kell keveredniük.

- Ez milyen ezoterikus baromság már megint?  - morogta idegesen a férfi.

Miközben ezt mondta, az asztalon előtte álló poharára meredt, majd egy húzásra magába töltötte az italát.

A nő nem felelt a sértésre, a mellettük ülő asztaltársaságot bámulta. Csupa nő, férfiakról beszélgettek, egyikük néha felnyerített, ezután mindig kínos csend telepedett rájuk, ilyenkor magukba szállva meredtek maguk elé, gondosan kerülve a többiek tekintetét.

- Menjünk innen! - határozott hirtelen a férfi és meg sem várva a nő reakcióját intett a pincérnek. Miután kifizették a számlát elhagyták a helyiséget, a nő nem kérdezősködött, követte a férfit.

 

Látszott a leheletük, hallgatagon bandukoltak, szürke oromzatú házak vették őket körül. Néhányan lézengtek csak az utcákon, egy kereszteződéshez érve lesétáltak az aluljáróba. Gyűrött reklámújság lapjai keveredtek a szétdobált cigi csikkekkel. Némelyiken rúzsfolt kenődött szét, a falakat elborították a lejárt szavatosságú eseményeket hirdető plakátok. Az egyik beugróban hajdanvolt, mostanára leszerelt vezetékes telefonok sötét árnyai égtek a falakba, alattuk egy hajléktalan feküdt, koszos plédekbe csavarva, arcát száradt rőzseként fakó szakáll takarta a külvilág elől. Körülötte műanyag szatyrok sorakoztak, tömve a hajléktalansághoz nélkülözhetetlen dolgokkal. Rongyokba bugyolált csizmája kilátszott a hevenyészett takaró alól, amint meglátta Arthurékat felhúzta magát, arrébb tett néhány üres üveget, hátát a falnak vetette. Az olcsó lőre már mindegyikből kifogyott, talán csak arra vártak katonás rendben felsorakozva, hogy a hajléktalan visszaváltsa őket.

 

- Uram. - szólította meg szelíden Arthurt a hajléktalan - Ha megengedi, mondanék valamit önnek. - Arthur megtorpant és kíváncsian bámult a hajléktalan arcába.

- Nincs apróm. - jutott Arthur eszébe a helyes hozzáállás.

- Nekem sincs. Viszont van agyam. - ismerte be a hajléktalan.

Arthur kikerekedett szemmel bámult a bebugyolált fej mélyén ülő tekintetbe. Értelmes szemek voltak amik visszanéztek rá.

- Neki is van. Ebben is hasonlítanak. - szólt közbe Yvonne mosolyogva.

- Ez fontos. - bólogatott a hajléktalan, a belőle áradó bűz megcsapta Arthur orrát. Elfintorodott.

- Csak arra jó, hogy felfogjam semmi esélyem sincs.

- Az agy fontos szerv, nem létezne, ha haszontalan volna. - vetette ellen a hajléktalan.

- Lám milyen sokra vitted vele. - mondta gúnyosan Arthur.

- Ha a túléléshez nem volna szükség agyra, az agy elsorvadna. De ezt az evolúciós túlélési kényszer "nem engedheti meg", mármint ha az egy személy volna, például egy isten. Ebben az esetben logikusan eljuttatná a fajt egy kéjmámor csúcsra, majd belevetné a Gyehennába. - a hajléktalan itt egy pillanatra szünetet tartott, majd komolyan folytatta - Ha a faj túléli, tehát átjut a gyönyör peremén, belegázol a tűztengerbe, felolvad benne, majd kisétál belőle, akkor a terv bevált. Persze csak időlegesen, mert mindez csupán annyit jelent, hogy istennek nem sikerült kellően erős behatást létrehozni a pusztulásukhoz. Na és most figyeljenek, mert most jön a lényeg! Mi a célja ennek az egésznek? - itt hatásszünetet tartott, tippeket várt volna, de sem Arthur, sem Yvonne nem felelt, így az öreg megválaszolta a saját kérdését:

- Az istenné válás. És istenné válni nem egy szelíd foglalatosság. Minden és mindenki kipusztul körülötted, mire eléred a célod. Egy olyan entitás - akár ember is lehet - aki egész létezését átjárta a kegyetlenség, miért válna jóindulatúvá? Ez szerintem lehetetlen! Az átélt események hatására minimum poszttraumás stressz szindrómában szenved, de a pszichopátia sincs messze tőle. Vagyis őrült.

Arthur és Yvonne összenézett, a nő arcáról bosszúságot lehetett leolvasni. Nem elég, hogy Arthur depressziós, most még ez öreg is ilyenekkel traktálja őket.

- Hol tárolod ezt a sok eszet öreg? A műanyag szatyrokban?  - kérdezte Arthur.

- Istenné válni csak gyűrött műanyag szatyrokkal a kézben lehet. - válaszolta a hajléktalan minden sértődöttség nélkül.

 

Mielőtt Arthur válaszolhatott volna, a metró kijárata felöl érkező zajongás vonta magára a figyelmét. Mindhárman a hang irányába fordultak.

A kijárat hamarosan megtelt emberekkel, egy szerelvény futott be, abból özönlött ki a sokaság. Javarészt harminc alatti fiatalok, némelyik arcát símaszk takarta. Kiáltoztak, transzparenseket lóbáltak, megpróbálták bevonni az aluljáróban lézengőket.

Yvonne-hoz is odajött az egyikük, egy alacsony, fekete ruhás, piros bakancsos lány, azúrkékre festett hajjal, melyet egy óriáskígyóként rátekeredő kötött sál szorított a hátához.

- Ti nem jöttök? - szólította meg őket, szemtelenül belebámulva Arthur arcába.

- Hová? - kérdezett vissza Arthur.

- Hát tüntetni! - vágta rá a kékhajú lány.

- Nem. - felelte Arthur gondolkodás nélkül.

- Ne már! A rohadék kormány megint ki akar cseszni velünk, ezt nem tűrhetjük!

- Mi ellen tüntettek? - érdeklődött Yvonne.

- Hol éltek ti? Nem hallottátok, hogy a kormány meg akarja emelni az üzemanyagok adóját?

- Nem. - felelte Arthur. De nem mondott igazat.

- Ez mindenre hat!

- Nincs kocsim!

- Bazmeg, a kenyeret is kocsival hozzák!

- Vigyék lovakkal. - vonta meg a vállát Arthur.

- Bazmeg, te egy idióta vagy! - a lány láthatóan kezdett kijönni a sodrából.

- Ne legyél már ilyen vele, annyira aranyos. - mondta Yvonne, közben belekarolt Arthurba és szelíden a szemébe nézett.

Arthur elkapta a tekintetét, a cipője orrát kezdte bámulni.

A kékhajú lány társai türelmetlenkedni kezdtek.

- Gyere már Lil! Indulnunk kell! - kiáltott neki az egyik.

- Tudod, az ilyen faszkalapok miatt baszódik el minden! - nézett gyűlölködve Arthurra a lány. Aztán sarkon fordult és elindult a társai felé.

- Menjünk. - hagyta válasz nélkül a sértést Arthur. Elindult, karjába kapaszkodva Yvonne szótlanul követte.

Lementek a metró mozgólépcsőjén és felszálltak az első érkező szerelvényre.

- Hová megyünk? - érdeklődött Yvonne.

- A Montmartre-ra.

Yvonne elmosolyodott.

- Imádom azt a környéket.

- Remélem oda nem jönnek ezek az idióták tüntetni. Még egy ilyen küldetéses hülye és beleugrom a Szajnába.

Néhány perc múlva elérték az Abbesses-t és leszálltak. A felszínen kiléptek a kovácsoltvas kijáraton és a Sacré Coeur felé vették az irányt.

A Montemarte zegzugos utcáin haladtak felfelé, hamarosan előttük tornyosult a katedrális monumentális tömbje. Arthur gondolkodás nélkül a bejárat felé indult. Beléptek a három homlokzati boltív közül a középsőbe, és besétáltak a vasalt bejárati ajtón, ami nyitva állt.

Bent megálltak az előtérben, ügyet sem vetve a körülöttük lévő szórványos jövés-menésre. Turisták, buzgó hívők, gyónni vágyók neszeztek.

Arthur körbenézett, tekintete fürkészőn keresett valamit. Aztán felnézett és elégedetten bólintott. Hiába lakott egész életében Párizsban, gyerekkora óta nem volt a Sacré Coeur-ben.

- Végre. - mondta és a bazilika főhajóját lezáró kupola mennyezetére mutatott.

- Mi van? - értetlenkedett Yvonne.

- Hozzá jöttünk. - mutatott a karjait kitáró Jézus festményre. Talán freskónak kéne nevezni - gondolta magában - mert emlékei szerint a templomokban található vallási tárgyú festményeket ezzel az elnevezéssel szokták illetni.

- Jézushoz?

- A név mellékes. Ő az általunk ismert egyetlen isten. Mármint akit láthatunk is. Ez meg a háza. Szóval itt kell lennie, különben minek emeltetne ennyire puccos palotát?

- Nem ő kérte! - ellenkezett Yvonne.

Megcsörrent Arthur telefonja, rosszalló tekintetek fordultak felé, ő nem törődött velük, kényelmesen elővette a zsebéből. Rápillantott a képernyőre, majd kinyomta és eltette. Hirtelen el is felejtette, hogy miért akart idejönni.

Yvonne karon fogta és a leghátsó padhoz vezette és lehúzta maga mellé a számtalan hívő feneke által elkoptatott padra.

Néhány másodperc múlva egy zsoltár hangja csendült fel latinul. Egész kevesen értették a szöveget.

Ekkor egy vézna, magas pap lépett a pulpitusra, fekete, szerzetesi reverendájában, aszott testével olyan volt, mint egy felöltöztetett csontváz. Előre szegezett tekintettel várta végig a zsoltárt, a csend beálltával beszélni kezdett:

- Isten bennetek lakik, keressétek meg magatokban. És most álljunk fel, mondjuk el együtt az Üdvözlégy Máriát.

Megvárta míg mindenki felkászálódik, körbehordozta tekintetét és amikor a morajlás szinte teljesen megszűnt, lassan, érthetően belekezdett és a hívek követték:

Üdvözlégy Mária, kegyelemmel teljes, az Úr van teveled, áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse, Jézus. Asszonyunk, Szűz Mária, Istennek szent Anyja, imádkozzál érettünk, bűnösökért, most és halálunk óráján. Ámen

A tömeg elhallgatott, várakozástelin nézett a pulpitusra. Várta a folytatást, de csalatkoznia kellett, mert a pap fejére illesztette csuklyáját és lelépett a pulpitusról, egyenletes léptekkel elindult a kijárat irányába. Mikor elérte Arthurék sorát, megállt, kissé hátrahajtotta a csuklyáját, Yvonne felé fordult és megszólalt:

- Légy áldott. Most induljatok. – mondta, azután visszahúzta fejére a csuklyát és kisétált a katedrálisból.

Arthur és Yvonne összenézett, arcukon értetlenség látszott. Miután felocsúdtak, sietve kioldalaztak a padból és követték a papot. Kint a katedrális lépcsőjén megtorpantak, tekintetükkel a papot keresték, de az már felszívódott. Yvonne az égre mutatott, rózsaszín felhő gomolygott felettük, eltakarva a sápadt napot, a szürke házak alakját szokatlanul erős kontúrral rajzolva körbe.

- A térérzet kiváló. - állapította meg Arthur.

- Igen. Szeretem az ilyen időt. Csókolj meg kérlek. - simogatta a meg a férfi arcát Yvonne.

Arthur egy pillanatig habozott, majd magához vonta a nőt és gyengéden megcsókolta. Yvonne ráérős érzékiséggel viszonozta. Nem heves volt, hanem valódi. Bármit jelentsen is ez. Nem tartott sokáig, eltávolodtak az ajkaik, már csak a leheletük keveredett össze, de továbbra is összeölelkezve álltak a hidegben. Yvonne csillogó tekintettel bámult a nála egy fejjel magasabb férfit.

- Mit akarhatott tőlünk? - kérdezte elgondolkodva.

- Nem tudom, de téged megáldott és emiatt bizonyos szimpátiával tekintek rá. Együnk valamit, tele hassal könnyebb kibújni a kötelesség alól. - javasolta a férfi. Yvonne bólintott és belekarolva, nesztelenül lépegetett mellette, ahogy csak egy óvatos növényevő tud haladni az erdei ösvényen.

A Montemarte tele volt éttermekkel, kocsmákkal, mégis egy pékség mellett döntöttek, a kiáramló illatok rabul ejtették őket. Választottak néhány péksüteményt, azt későbbre eltették, a hosszú, vékony baguettet, ami még jóleső melegséget árasztott magából, az utcán kettétörték és majszolni kezdték.

- Várj itt! - mondta Arthur pár lépés után és választ sem várva sietős léptekkel elindult az út túloldalán álló sarki bolt irányába. Nem sokáig maradt bent, miután végzett, két pezsgőspalackkal a kezében közelített Yvonne felé.

- Mit ünneplünk? - kérdezte a nő.

- Az érzékek orgiáját! – felelte Arthur, szavait megerősítendő közel hajolt Yvonne-hoz és mélyen beszívta az illatát.

- Igazán felemelő ünnep. - nevetett rá Yvonne - Most hová menjünk?

- A folyópartra. - válaszolta lelkesen Arthur.

- Ez a legjobb benned. A depressziód. Amikor fent vagy.

- Egyébként, ha nem vagyok depressziós, csak egy senki vagyok. - mondta Arthur és feltépte a pezsgős üveg alumínium fóliáját. Megrázta, a dugó hangos pukkanással reppent fel az égbe, majd tetszetős röppályáját befejezve egy autó szélvédőjén landolt, aminek üvölteni kezdett a riasztója.

- Köszöntenek az istenek. - nevette el magát a férfi - És azt tudod, hogy én mit szeretek benned?

- A lábam közét? - találgatott Yvonne.

- Elmegy az is. Mégis, a melled nélkül csak egy átlagos nő vagy, velük viszont egy istennő.  

- Kinek a melle, kinek a depressziója. Igazán jó páros. Cici és depi. – vihogott rá Yvonne.

 

Szűk utcácskákon, múlt századi bérházak között vezetett az út, Arthur átadta az üveget Yvonne-nak, és ő is meghúzta. Jólesőn áradt szét benne az alkohol.

Egy öreg Renault állt meg mellettük a piros lámpánál, félig lehúzott ablakokkal, bentről zene áradt.

Arthur megdermedt, közelebb lépett az autóhoz és fülelt. Megismerte a dalt, közben a lámpa zöldre váltott és a kocsi lassan elvánszorgott, a sofőrnek láthatóan nem volt sietős a dolga.

- Húsz éve nem hallottam ezt a számot. - mondta révedezve Arthur. - Akkor végtelenítve hallgattam, olyan hangerőn, amit az ócska lemezjátszóm ki tudott préselni magából, közben meg arról ábrándoztam, hogy egy ilyen nőcském lesz, mint te.

- Hát, az álmod valóra vált, itt vagyok neked.

- Nem. Te nem vagy az enyém, hanem én vagyok a tiéd.

- Az ugyanaz drágám. - mondta szelíden Yvonne.

- Talán.

- Mi volt az a dal? - kérdezte Yvonne.

- Egy régi Madonna szám, Live to tell a címe. Majd megkeresem és meghallgatjuk együtt is.

Nem volt túl nagy forgalom, a szmog miatt csak a páratlan rendszámú autók hajthattak be a városba. Kényelmes tempóban haladtak a folyó irányába, az egyik üveg pezsgő kifogyott, a másikat csak a parton akarták kibontani.

Néhány perc múlva arra lettek figyelmesek, hogy egyetlen mozgó jármű sincs az utcán, az emberek is eltűntek, besötétedett, de az égbolt halványlila derengése megmaradt.

Átvágtak egy átjárón, a folyópart egész közel volt már. Kiáltások hallatszottak balról, mindketten odafordultak. Menekülő alakok ordítozva közeledtek feléjük, arcukat símaszk takarta, egyikük molotov koktélt szorongatott, majd az egyik közelben parkoló autó felé hajította, az ütközés erejétől a palack darabokra hullott és az autót lángokkal borította be. Mögöttük rohamrendőrök tűntek fel, pajzsokkal, gumibotokkal és gázspray-jel felfegyverkezve üldözték a símaszkosokat.

Yvonne magával húzta Arthurt egy kapualjba, onnan figyelték tovább az eseményeket. A rendőrök túlerőben voltak és megszállták az utcát. Az egyik tüntető elbotlott és lemaradt, a többiek sorsára hagyva futottak tovább. A lemaradó hátranézett, látta, hogy a rendőrök hamarosan beérik, ekkor  irányt váltott és erősen lihegve vágódott abba a kapualjba, amelyikben Arthurék álltak. Nekivetette hátát a kapunak, ki akarta fújni magát, de majdnem hanyatt vágódott, mert a kapu váratlanul kinyílt. Ekkor értek oda a rendőrök is. Mindhárman behúzódtak a lépcsőházba és sietősen behúzták maguk mögött a kaput. Kintről a rendőrök kiáltozása hallatszott, öklükkel verték, közben azzal fenyegetőztek, hogy ha nem nyitják ki, betörik a kaput. Arthurék nem gondolták úgy, hogy meg kéne tenniük ezt a szívességet nekik.

 

Yvonne és Arthur kissé beljebb húzódott, onnan nézték az előttük lihegő tüntetőt, aki ügyet sem vetve rájuk lekapta magáról a símaszkot, alóla kócos azúrkék haj szabadult ki. Ugyanaz a lány volt, aki korábban tüntetni invitálta őket.

- Oh, hát ismét összefutottunk. Sikerült elérni a célokat? - kérdezte Arthur.

A lány felelet helyett csak dühösen méregette a férfit.

- Jól vagy? - kérdezte tőle Yvonne, a lány bólintott, de a levegőt még mindig mohón kapdosta.

Ekkor fény gyúlt, ajtó nyílt tompa zajjal, a lépcsőház kivilágosodott, léptek hangja visszhangzott a ház belsejében és feléjük közelített.

Nemsokára egy ódivatú házikabátot viselő alak jelent meg a lépcsőház végében, barátságos ábrázattal intett, hogy kövessék őt, elindult, közben a válla fölött hátrapillantott, így láthatta, hogy ezek hárman meg sem mozdulnak.

- Gyertek! Én nyitottam ki a lépcsőház ajtaját, az ablakból láttam, hogy elkel némi segítség. - invitálta őket barátságos hangnemben.

Yvonne úgy döntött, hogy eleget tesz a felhívásnak és maga után vonszolta a meglepett Arthurt, hamarosan a kékhajú lány is követte őket, mert nem akart egyedül maradni a lépcsőházban.

Az idegen egy második emeleti lakásba vezette őket, az utca felől szirénák hangja tolakodott közéjük, egy tűzoltókocsi szirénázva érkezett oltani a felgyújtott autót. Villogó kékfény körözött abban a helyiségben, amelyikbe az idegen vezette őket, előtte megkérte, hogy vegyék le a cipőiket. Tágas szobába léptek, a falon női aktot ábrázoló, nagyméretű  festmény függött, a szerteszét heverő tárgyakból ítélve, melyek közt ruhaneműk, könyvek, tányérok voltak többségben, a férfi itt élt és láthatóan nem izgatta magát nagyon a rendetlenség miatt. Arthur a kezében szorongatott pezsgőre bámult:

- Szerintem ezt igyuk meg. - mondta és javaslata általános tetszést aratott, melyet a jelenlevők bólogatással és egyetértő hümmögéssel fejeztek ki. Az idegen egy másik helyiségből, ami a lakószobájából nyílt, pezsgőspoharakat hozott, mindenkinek a kezébe nyomott egyet, eközben Arthur hozzálátott az ital felbontásához. Óvatos mozdulatokkal kihúzta a dugót, ami tompa pukkanással elvált az üvegtől, az üveg szája pezsgőpárát böffentett. Arthur mindenkinek töltött.

Az idegen felemelte a poharát és annyit mondott:

- Emelem poharam a bátor tüntetőkre.

- Mi nem vagyunk tüntetők. - jegyezte meg Arthur.  

- És bátrak? - tudakolta komoly ábrázattal az idegen.

Arthur mondani akart valamit, hogy hová dugja az idegen a bátorságot, végül visszanyelte.

Azúrkékhajú szólalt meg:

- Ezek papírkutyák, szart se csinálnak.

Az idegen elmosolyodott, magába döntötte a pezsgőt, majd leültette őket. Arthur Yvonnal a kanapéra ült, az azúrkékhajú egy hatalmas fotelbe telepedett, az idegen meg egy rozoga karosszéken foglalt helyet. Kölcsönösen bemutatkoztak, az idegent Maximiliennek hívták, de megkérte őket, hogy szólítsák csak Maxnak. Az azúrkékhajút már ismerték, legalábbis emlékeztek arra, hogy a társa Lilnek szólította az aluljáróban.

A poharaikat szorongatták, amikor csengettek. Max odaballagott a bejárati ajtóhoz, kinyitotta és három rendőrrel találta magát szemben.

- Jó napot! Alapos okunk van feltételezni, hogy három veszélyes garázda egyén tartózkodik ebben a lakásban. - közölte Maxszal az egyikük.

- Tévedés, nálam csak a barátaim vannak.

- Látták önhöz bemenni őket. Kérem, álljon félre, hogy átvizsgálhassuk a lakását.

- Hol a házkutatási parancsuk?

- Hatósági személy elleni erőszak nincs szükség rá, anélkül is bemehetünk a lakásába. - közölte Maxszal a rendőr, és mielőtt tiltakozhatott volna benyomul az előtárbe a többi rendőr követte. A nappaliban rátaláltak Arthurékra.

- Önöknek velem kell jönniük! - közölte velük a rendőr, miután ránézett egy társára, aki bólintással jelezte, hogy szerinte ők a keresett rendbontók.

Lil felpattant, menekülni próbált, azonban a rendőrök elállták az útját, a földre nyomták és megbilincselték.

- Jöjjenek! - intett Arthurék felé, akik továbbra is a kanapén üldögéltek.

- És mi a vád? Feltűnően kacér tespedés? - tudakolta Arthur.

- Nem hiszem. – rázta fejét tagadólag Yvonne - Szerintem nem tartottuk el a kisujjúnkat a pezsgőspohártól. Bizonyos körökben emiatt a guiotin is indokolt lehet.

- Hatóság elleni erőszak! Ha ellenkeznek, kényszerítő eszközöket fogunk alkalmazni. - közölte velük a rendőr.

Arthur felsóhajtott, magához vonta az asztalon álló pezsgőspalackot és késedelem nélkül magába döntötte a maradékot.

- Most már mehetünk. – jelentette ki fátyolos tekintettel.

Túl gyorsan pattant fel a helyéről, megszédült, Yvonne-nak kellett megtámasztania, a rendőrök megbilincselték őket is és kivezették a lakásból. Max mellett elhaladva Yvonne odavetette neki: - Bátorság!

Rendőrségi furgon hátuljába tuszkolták őket, rajtuk kívül egy negyvenes férfi és harminc körüli nő üldögélt a kocsi oldalfalához rögzített, lehajtható ülőkéken. Válluk erősen lejtett, testtartásukból sugárzott a beletörődés. Ők hárman szemben foglaltak velük helyet, az egyik rendőr levette róluk a bilincset, rájuk csapta az ajtót és előrekiáltott a vezetőülésben ülő társának: - Indulhatsz!

 

A sofőr gázt adott, útközben nem finomkodott, a kanyarokban alig lassított, ide-oda hánykolódtak, próbálták magukat kitámasztani. Nem volt kedvük beszélgetni, ültek szótlanul, vetettek egymásra néhány lopott pillantást. Kis idő múlva egyenesebb útszakaszra értek, a kocsi már nem rázkódott annyira. Lil kotorászni kezdett a zsebében, dohánypapírt vett elő, meg egy kis zacskót, tartalmát a papír közé szórta, majd kibelezett egy cigit és az abból kinyert dohánnyal egészítette ki, végül összesodorta az egészet. Egy másik zsebéből öngyújtó került elő, amivel meggyújtotta az összesodort rudacskát, végül a szájához illesztette és mélyen beszívta a füstöt.

Mielőtt kifújta volna, néhány másodpercet kivárt. A kocsi belsejében fűszag és füst kavargott.

- Nincs szellőzés, ne csináld! - akadékoskodott a Lillel szemben ülő nő. Lil megvonta a vállát, átnyújtotta a füves cigit Arthurnak és csak annyit válaszolt:

- Zárt térben jobban hat.

Arthur is letüdőzte és továbbadta Yvonne-nak, ő pedig anélkül, hogy beleszívott volna, a vele szemben ülő fickónak. Az érte nyúlt, de mielőtt elvette, bűntudatos arccal a mellette ülő nőre nézett, végül elszánta magát és beleszívott. Habozott mit tegyen, végül úgy döntött, nem hagyja ki a nőt sem a sorból. Félve átnyújtotta, a cigi egy hosszú pillanatig a levegőben várt sorsára. A nő szinte dühösen kapta ki a férfi kezéből és ő is beleszívott.

- Sosem csináltam még. - mentegetőzött aztán.

- Jól döntött. - nyugtatta meg Arthur.

Ekkor kirobbant a nevetés, kitört belőlük és a zárt tér felerősítette a hatását. Az elől ülő kísérőnek is feltűnt, hogy hátul valami nincs rendben. Elhúzta a rácsos betekintő ablak előtti plexit, hátranézett és megcsapta orrát a szag.

- Bazmeg, ezek füveznek! - kiáltott fel.

A harmincas nő, akit Inesnek hívtak, megmerevedett, belenézett a rács mögül őket bámuló rendőr szemébe és elsápadt. Kotorászni kezdett a zsebében, előhúzta a mobilját és idegesen tárcsázott. Mielőtt bárki felvehette volna lemerült a telefon. A nő üveges tekintettel bámulta a sötét képernyőt, aztán sírva fakadt.

- Mi van elfogyott a cucc? - kérdezte gúnyosan a rendőr.

- Menj a picsába! Egyébként is hová visznek minket? - válaszolta Ines lemondóan. A rendőr nem felelt, elfordult és visszahúzta a plexit.

Yvonne elővette a mobilját és átnyújtotta Inesnek aki remegő kézzel vette át, beütögette a számokat és várt.

Néhány csengés után a vonal túloldalán egy férfihang szólt bele. Mindenki hallotta, a zárt térben beszorultak a hangok, feszült várakozás lett úrrá a többieken is, hiába tettek úgy, mintha oda sem figyelnének.

- Szia, Ines vagyok, csak lemerült a telefonom.

- Hol vagy?

- Egy rendőrautóban. Bevisznek.

- Jó, majd ha vége ennek az egésznek, érted megyek. Írd meg, hová vittek.

- Most gyere. Elegem van az egészből.

- Most nem tudok, helyzet van! - a háttérből egy sürgető női hang hallatszott, azt akarta, hogy a férfi tegye le a telefont.

- Ott van veled Cloe? - kérdezte szomorúan Ines.

Hosszú pillanat hűtötte fagyottá a csendet, a férfi hangja bosszantóan lassan érkezett.

- Igen.

- Rohadék vagy! - fakadt ki Ines és kinyomta a telefont.

Visszaadta Yvonne-nak, arcát kezébe temette, ujjai közül könnycseppek bukkantak elő.

A mellette ülő, erősen kopaszodó férfi megérintette a vállát, mondani akart neki valamit, végül csendben maradt. Némaság telepedett közéjük, csak a szuszogásuk és a kocsi mormolása hallatszott. Ines törte meg a csendet, zsebéből előkotort egy papír zsebkendőt, megtörölte vele a szemét. A mellette ülő férfi zavartan vette el a nő vállán felejtett kezét.

- Ne törődj vele. – mondta neki.

- De hát miért csinálja ezt velem? Erre az idióta tűntetésre is csak miatta mentem el. – kérdezte kétségbeesetten Ines.

- Nem szeret téged. Ott kéne hagynod. – válaszolta a fickó.

Ines nem reagált, homlokát ráncolva a csizmáját bámulta.

- Nem kértem sokat. - mondta végül lemondóan, majd a férfi felé fordult és mintegy magát is győzködve folytatta:

- Egyetlen elvárásom van, a korlátlan hűség! Érted? A többit úgyis meg tudjuk beszélni. Nem ez lenne a normális?

A férfi egyetértőleg bólogatott: - Elvben ez lenne. Én sose csaltalak volna meg. Egyetlen barátnőmet sem csaltam meg.

Hangjából kiérződött a vágyakozás. Ines figyelmen kívül hagyta, inkább Yvonne felé fordult.

- Ti annyira szép pár vagytok, összeilletek. - mondta elérzékenyülve.

Yvonne szóra nyitja a száját, de Arthur megelőzte:

- Yvonnak két gyereke van és férje. Aki nem én vagyok.

Ines meglepetten bámulta Arthurt, majd Yvonne felé fordult:

- És a férjed?

- Szeretem őt is. - felelte Yvonne.

- És neked ez elég?

- Jól van ez így. Engem nem lehet sokáig elviselni. - válaszolt Yvonne helyett Arthur.

- Ez persze nem igaz. - mosolyodott el Yvonne. - Csak magadat nem tudod elviselni.

Ines lehajtotta a fejét, az autó padlójára szegezte a tekintetét.

- Minden el van baszva. - sóhajtotta. - Kurvára minden. Mi a francot keresek én itt?

- Gondolom neked is azt hazudták a rendőrők, hogy milyen klassz buli lesz a furgon hátuljában. Fű, meg minden. - próbált segíteni Arthur.

- Semmi közöm ehhez a tűntetéshez. Csak miatta jöttem ki! - fakadt ki Ines.

- Nem tűnsz anarchista csitrinek. - mondta Arthur.

- Anyád! - sziszegte Lil. - Azért mert te egy megkeseredett vén fasz vagy, másoknak még lehetnek ideái.

- És még mik lennének azok? - érdeklődött Arthur a sértést figyelmen kívül hagyva.

Lil indulatosan fordult felé, a köztük ülő Yvonne meg az autó oldalfalához tapadt, így segítve elő a verbális inzultus kiteljesedését. Yvonne szerette a heveskedést, szórakoztatta a dühös emberek látványa és különösen a dühös Arthurt szerette.

Arthur maga is eléggé meglepődött, hogy mennyire alaposan helybenhagyta őt a nő, mikor először lefeküdtek egymással.

Lil nem fogta vissza magát, vicsorgott, úgy köpte a szavakat, mint egy dühös kutya.

- Hogy jobb lehet nekünk! Ha összefogunk, nem semmizhetnek ki minket, és... - egy pillanatra megtorpant, valószínűleg további ideákat keresgélt az elméjében, de végül dühében csak annyit mondott - Ezekre te szarsz magasról!

- Ez valóban így van. És tudod miért? Mert az embereket ezek csak addig érdeklik, amíg a saját kis piti érdekeikkel egybevágnak. Miért is tüntettek most?

- Mert egy újabb adót akarnak az üzemanyagokra rábaszni a faszkalap politikusok. - felelte Lil hevesen.

- Azt hiszem nem ellene, hanem mellette kéne tüntetni!

- Teljesen idióta vagy? Így is rohadtul nehéz megélni!

- Meghalni se lesz könnyebb. - mondta Arthur Lil szemébe nézve.

- Te miről beszélsz?

- Most vagyunk a csúcson. Élvezd ki. A gyerekeidnek erről fogsz vágyakozva beszélni. Mondjuk és senkit sem tennék ki annak, ami ránk vár az elkövetkezendő száz évben.

- Úristen! Te megőrültél? Ha így gondolkodtak volna régebben, senki nem szült volna gyereket! Mert egy rémisztő kardfogú tigris lenyelheti. Te csak be vagy szarva, nem vállalod a felelősséget, és ráfogod a csúf világra.

- Pontosan. - hagyta helyben Arthur. - De attól még kinyírjuk magunkat. Egyébként van egy fontos különbség a korábbiakhoz képest. Eddig minden végtelennek tűnt, de most már látjuk az út végét.

- Baromság. - fejezte ki véleményét Lil.

- Tényleg? Éltél te a kilencvenes években? Amit akkor képzeltünk a világról, azt majdnem mind túlszárnyalta az, ami most van. Egyet kivéve. Akkor fel sem merült, hogy a fejlődés véget érhet és nem lesz egyre jobb mindenkinek. Elvesztek az illúziók és mi mégis szarunk bele mindenbe. Oké, persze te kivétel vagy, te felemeled a hangod és harcolsz az igazságtalanság ellen, meg ilyenek. Harcolva halni meg, ezt kívánja a becsület.

- Hogy tudod egy ilyen faszkalappal megcsalni a férjed?

- Azt hiszem igazad van, ezennel megszakítok vele minden kapcsolatot. - válaszolta elgondolkodva Yvonne.

- Jól teszed! - értette félre Ines Yvonne-t.

- Mostantól kedvesem, csak egy gardedám társaságában érintkezhetünk és csupa illedelmes dolgot csinálhatunk együtt. Mit szólsz egy élőképhez? – fordult Arthur felé Yvonne.

- Jó gondolat. - bólintott Arthur. - Lehetne a címe mondjuk: Kihallgatás és szerelem elvesztése ideológiai nézetkülönbségekre való hivatkozással.

- Én jobb szeretném ezt: Kibékíthetetlen ellentétek egy új barátság küszöbén. - javasolta Yvonne.

- Elmentek ti a picsába. - eszmélt fel Lil. - Csak geciztek velem. - mondta durcásan.

Sértődötten karba tette a kezét, és látványosan a padlót kezdte bámulni.

- Yvonne, azt hiszem rádöbbentem, hogy eddig bűnben égtünk, még a vadházasság fertője is szeplőtelen frigy a mi rettenetes kapcsolatunkhoz képest. Még szerencse, hogy közel a vég. - jelentette ki Arthur ártatlan képpel, majd hasonló pózba merevedett, mint Lil.

- Igen, de tudod, hogy mndez a nők bűne! Ők a csábítók, a romlott nimfák. Sajnálom, hogy a szent inkvizíció már nem vehet elégtételt rajtunk. Olyan hideg van ebben a kocsiban, talán egy máglya felmelegítene.

- Csak a gyerekeidet sajnálom. - mormolta maga elé Lil.

Yvonne felvonta a szemöldökét. Válaszolni akart valamit, de csak valami nagyon sértő jutott eszébe, így inkább visszanyelte.

Ekkor az autó lassított, majd kisvártatva megállt, nyílt az ajtó és annak a rendőrnek a képe jelent meg mögötte, aki korábban az anyósülésen beszélt hozzájuk.

- Bazmeg, ezt a bűzt. - fintorodott el, ahogy a kiáramló szag megcsapta az orrát.

- Vigyétek drogtesztre is őket! - mondta a mögötte várakozó két társának.

Lassan kikecmeregtek az autóból, kinyújtóztatták elgémberedett tagjaikat, a rendőrök bekísérték őket a vizsgálóba. Mindegyiküket lefényképezték, majd vért vettek tőlük, végül egy nagyobb cellában helyezték el ideiglenesen őket, ahol rajtuk kívül még négyen üldögéltek. Amazok nem voltak beszédes kedvükben, amikor Arthur megkérdezte tőlük, hogy mióta várnak, elmondták, hogy órák óta és evvel le is zárult a társalgás.

 

Jóval később, Yvonne-t elvitték kihallgatni, majd rá egy órára Arthur is sorra került. Az éjszakát bent kellett tölteniük, csak reggel engedtek ki Lil kivételével őket.

Kiléptek a rendőrörs ajtaján, fagyos szél vágott az arcukba, hazasiettek Arthurhoz és azzal kezdték a reggelt, hogy forró vízben együtt lezuhanyoztak.

Yvonne-nak délután indult a vonata, Arthur kikísérte az állomásra. Az indulásig még volt húsz perc, amit egy pályaudvari kávézóban töltöttek. Míg várakoztak, nem sok szó esett közöttük. Amikor elérkezett az indulás ideje, fizettek és elballagtak ahhoz a peronhoz, ahonnét a vonat indul. A szerelvény már bent volt, megálltak az egyik vagon nyitott ajtaja mellett és szótlanul egymást bámulták, Arthur megölelte Yvonne-t, aki a vállára hajtotta fejét. A hangosbemondó hadarása zavarta meg az idillt, egy percük maradt az indulásig.

Yvonne felemelte a fejét, kissé hátrébb húzódott a férfitől, karjaik után szemeik akaszkodtak egymásba.

- Ez rövid volt. - mondta lemondóan a férfi.

- Az. - hagyta helyben Yvonne, majd megszorította Arthur kezét: - Valamit mondanom kell neked!

- Ez nagyon vészjóslóan hangzott. Kérlek, ne csináld ezt velem, mert kénytelen leszek szörnyethalni a rettegéstől. - mondta aggodalmasan a férfi.

Yvonne elmosolyodott, majd visszahelyezte magára a komolyabbik arckifejezését. Arthur most gyönyörűnek látta.

- Gyereket várok. - suttogta Yvonne, majd hozzátette: - A tiedet.

A hangosbemondó ebben a pillanatban közölte, hogy Yvonne vonata azonnal indul. Felmorajlottak a motorok, a beszállásjelző sípolni kezdett az ajtó felett.

Arthur megdermedt, Yvonne elhúzta kezeit a férfi tenyerétől, csókot nyomott Arthur szájára, a szemeik továbbra is egymást bámulták.

- A miénket. - suttogta Arthur miközben Yvonne elindult az ajtó felé. Meghallotta.

Yvonne felszállt, az ajtó automatikusan bezáródott, arcát nekinyomta az egyik ablaknak, ajkai lenyomatát kirajzolta a körülötte kicsapódó párafelhő. Arthur elmosolyodott, megcsókolta a hüvelykujját és odanyomta az ajkak rajzolatához. Hideg üveget tapintott, Yvonne elmosolyodott. A vonat elhagyta a pályaudvart.

 

Borító: Edward Hopper: Evening wind / 1921

Szólj hozzá!

Címkék: depresszió szerelem lázadás lemondás

A bejegyzés trackback címe:

https://almaleves.blog.hu/api/trackback/id/tr7314542812

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása