Érkezésem a földre tuti meglepetés volt.
Magam lepődtem meg legjobban.
Beszippantott egy idea.
Gondolataim iránya a készületlenség és a globális katasztrófa.
Mit tehetnék, ha bekövetkezik az ismert világ összeomlása. Egyáltalán kellene tennem valamit?
Egyáltalán van ennek realitása? Depressziós lennék?

Régebben úgy gondoltam, hogy azok, akik életük egy jelentős hányadát azzal töltik, hogy miképpen tudnának túlélni egy atomháborút vagy az annak igencsak megfelelő okológiai változást, azok totál hülyék. Most mégis eluralkodott rajtam is ez az érzés. Vagyis, hogy pontos legyek, nem a katasztrófától félek, hanem a jelen életformától émelygés kerülget. Néhány éve csak havonta egyszer-kétszer jutott eszembe, manapság viszont naponta belém furakszik. Utat tört magának az elmém legféltettebb zugaiba, megkeseríti minden percem, érzéseim besszennyeződtek, bűnösnek érzem magam. Egy olyan bűnt követek el nap, mint nap, amit az emberek többsége nem tekint annak. A saját létezésem által okozott idegremegés, önmagam túlzott csodálata,énem megszentségtelenítése.
Kaszabolt virágok orrfacsaró bűze, éktelen borjuk ocsmány igézete, rothadt kajamaradékok sikoltozása.
Olyan élettelenek a fanyar színpadok ragyogása, halványuló elveszett békék pusztulása.
Néptelen presszók ragacsos tudatalattija.
Pultos lányok fogatlan mosolya.
A kurva életben.