- Te húzd fel!
Kiszabadulásom első emléke ez volt. Először azt hittem nekem parancsol ez a rekedtes hang. Mit kéne felhúznom? Sejtelmem sem volt róla.
Kellemes érintést kaptam valakitől. Tehát nem nekem szólt az előbbi.
A puhán redőzött ujjak megragadták testem és egy forró, még simább felületre helyeztek. Lüktetett, közben egyre nőtt. Alattam volt ez a valami. Élt. Nem önmagában, hanem egy sokkal nagyobb részeként.

Teljesen körbevettem. Kemény hús, kidagadt erek. A könnyű csápok rámtekertek, összegabalyodtam vele. Művi, az élővel. Mesterséges intelligenciává lettem. Létezésem célja homályosan bezárult.
Egyedül maradtunk.
Legalábbis először ezt hittem.
Aztán a rezgések két fortyogó vulkán sejtelmét üzenték.
Rövid lebegés után egy erőteljes nyomást éreztem.
Nedvek tapadtak hozzám. Aminek nekiütköztem megremegett. Lüktetett és vágyakozott.
Sóhaj tört fel belőle. Megragadott és egy hasadékba irányított. Kitöltöttük a teret. Mindketten. Átadtam a bennem ágaskodónak a tapasztalásom, amitől az még izgatottabb lett.
Az irányítás nem az én kezemben volt, lassan kibújtunk, majd ismét vissza.
Őrjöngő hús szaga terjengett mindenfelé. Izzadt.
A közelemben hús ütődött húsnak. Összecsaptak, ritmikusan előre-hátra. Egyre gyorsabban.
Amit körbevettem hevesen pulzált. Az erek ritmikusan pumpálták belé a merevséget.
Elvesztettem az időérzékemet. Elszállt a tudatom, eggyé váltam a hússal. Nem tudom meddig tartott mindez. Rázkódott minden körülöttem és egyre csak mozgásban volt a világ. Előre-hátra. Egy őrült hinta.
Vége lesz ennek valaha?
Közben néhány ziháló hangfoszlány tántorgott el hozzám.
Tulajdonosa egyszerre volt esdeklő és erőszakos.
- Basszál!
Ettől az erős hús, még erősebb lett.

Aztán vége lett a rázkódásnak. Néhány másodperc mozdulatlanság lepett meg, mozdulatlanul vártam a továbbiakat. Bent a lucskos üregben.

Az erek lassan lecsendesültek, lazult a szorításom.
Ekkor valami furcsa dolog történt. Megnyílt a társam és egy kis vágáson keresztül valami tömény massza, elő folyadék ömlött belém. Igen, élt. Vagyis kavargott benne a céltalan élet. Keveregtek a parányi keresők. Ezt tisztán éreztem, céljuk volt. Egy út, amit meg kellett tenniük, el is indultak, de minduntalan a testemnek ütődtek. Visszafordultak és keresték tovább.

Figyeltem őket, amíg egy erőteljes akarat el nem távolított az ernyedt húsról. Ismét lebegtünk. Most már az apró mocorgókkal együtt. Egy puffanás után, gyűrötten elengedtek.
Akik bennem voltak egyre kisebb erőfeszítéssel keresték tovább az utat. Néhányan megálltak. Először azt hittem, hogy csak erőt gyűjtenek. De nem mozdultak többé. Eztán már nem éreztem őket élőnek.
Az utolsó nagyjából fél óráig bírta.