Egy hónap alatt semmisült meg a nem létező arab birkák világa Ugyanennyi idő alatt ért véget a képzelt terroristák világa. Friss sebektől vérzik a forradalmi arab vezetők világa. Eljött végre az emberek világa. Örüljünk ennek?

Az arab világot felforgató lázongások rétegei egymáshoz tapadva próbálják meg a valóságot eltakarni szemeink elől.
Az első követ számtalan követi, az ősöreg autoriter arab államok kártyavárként omlanak össze. Jó, Líbia még tartja magát, de Kadhafinak rohad sok a kokainja. Ha az nem volna elég, ott az a begyes-faros testőrlúvnya brigád, mely emberfeletti erővel védelmezi az ő urát. Nem elsősorban a testét, hanem főként a lelkét. A termékenység amazonjai földöntúli erőt adnak a vén és több fogától már korábban megválni kényszerül diktátornak. Betépve, bájaikba merülve, fantaszta látomásokba fúlva. Nem lehet legyőzni. Csak elpusztítani.
Elég csak visszanézni eddigi életútjára, misztikus események láncolata segítette már a hatalomra jutását is, nemkülönben hasonló okok miatt válhatott renegáttá.
Bátor és következetes, látomásainak midig engedelmeskedő vezér ő. Ehelyett egy mennybéli birodalom vezetője is lehetne. Csak hát a rossz idő és a hely, nála is közbeszólt. A lélek parancsának engedelmeskedve halomra öleti az ellene szegülőket. Legalább nyíltan teszi, kardot ránt és őszintén beszél. Aki őt bántani merészeli, az a halál fia. Hol tapasztalunk ilyet manapság? A szivárványos ködbe csomagolt hazugságokkal elkápráztatott tömegek érzik rajta az elszántságot. Ellene van mit kivívni! Érdemes. Az ellene lázadók nem egy értéktelen papírfecniért küzdenek, amit hosszú évek szellemi nihilje árán szereznek meg, azért, hogy több értéktelen kacat birtokosai lehessenek. Dehogy. Férfiszív harcol férfiszív ellen, még ha némelykor női jelmezbe csomagoltan jelenik is meg az utcákon. Nem egy értéktelen diploma támasztja alá saját önazonosságukat, hanem egy bedrogozott őrült diktátor elleni elkeseredett küzdelem dicsfénye. Nekik lesz mit mesélniük a gyermekeiknek, méltó ellenfél vagy Moamer.

De hagyjuk egy kicsit Líbiát, térjünk vissza az események vakító rétegeihez. Az elemző, a szakértő vagy bárki a témában magát illetékesnek érző, általában két fő momentumot ragad ki a történések tengeréből, állítva, hogy eredőjük, csak e két tengely mentén jelentkezhet.
Az első, hogy bármilyen meglepő a tömeges és országhatárokon átnyúló perpatvar és annak végeredménye, mely a régi roskadozó diktatúrák kimúlását jelenti, nem más csak egy alig hangyányival felvilágosultabb, de minden kétséget kizáróan újabb diktátor megjelenésének a prológusa. Azután az indulatok lassan elcsitulnak, majd ismét megy minden a régiben.
A másik vélemény szerint, az arab emberek végre felvilágosodtak, megcsinálták a maguk kis Francia -, vagy a Nagy Októberi Szocialista -, vagy a jóégtudja milyen Forradalmát. De a lényeg, hogy eltépték láncaikat, demokráciát kiáltanak és önmaguk felett szeretnének rendelkezni, mindezt a népfölség, az önkormányzás és más hasonszőrű nyugati elvek mentén szeretnék kivitelezni.

 
Ismét felteszem a kérdést, ennek örülünk?

Ha az első verzió valósul meg, akkor minden marad a régiben. Elnyomott, birkának tekintett és gyakran úgy is viselkedő tömegek által látszattámogatott diktatúrák sarjadnak majd, a nemrégiben elszáradtak maradványain.
Ha második következik be, akkor a nyugati demokráciák ujjonghatnak, fogyasztási eszményeinek áldozó, egyen tömeg érkezik. A szent helyet úgy nevezik piac. Sőt, szabadpiac. A nyugatiak már korábban felvilágosultak, hitük erős tudássá kovertálódott az elmúlt évszázadban. Ők már tudják, Isten létezik, elég egy hypermarketbe bemenni, ott megtapasztalható az ő végtelen gazdagsága és jósága. Állandó akciók képében jelentkezik a kegyelem, melynek áldásaiból tekintet nélkül nemre, vallásra, szexuális orientációra, bárki részesülhet. Persze ha van a zsebében maninak nevezett misebor.

Szóval örülünk. Egész biztosan és maradéktalanul. A jó győz, a rossz elbukik. Nekünk ezért semmit sem kell tennünk, csak a tévé előtt imádkoznunk.

E két lehetőség ugyan igen reményt keltő, bármelyik is következik be, abban biztosak lehetünk, hogy minden a megszokott mederben folyik. A népek eldöntik, hogy felvilágosulttá akarnak válni, avagy birkák maradnak. Nekünk, akik felvilágosultak vagyunk, csak annyi a dolgunk, hogy szurkoljunk nekik. Ha éppen a mi ízlésünk szerint alakulnak a dolgok, akkor elismerően csettintünk, ha pedig valamelyik barbár diktátor megsebez néhány igazhitű lázadót, akkor vérért kiáltva felháborodunk. Ha a gyász pillanatai kerülnek véletlenül szemeink elé, akkor pedig kötelességtudóan elszomorodunk. Ahogy a méltán népszerű rajzfilmsorozat narrátora fogalmazott, a világ ismét megmenekült.

Igen, ez a látszólag nem ideillő summázat, tökéletesen kifejezi azt az érdektelenséget, ami a Földnek egy sokkal mélyebb, organikusabb szintjén zajlik. Gyakorlatilag a mainstream világ polgárai, beleértve a diktatúrák és az un. szabad világ lakóit is, hasonlóképpen gondolkodnak. Az emberek szenvedései eluralnak mindent, józanul gondolkodó, érzőnek számító ember, csak ezzel törődik.
Sajnos nekem kell ismét a rosszhír terjesztőjének lennem. A világ romokban és úgy nagyjából egészében szarik arra, hogy mi történik velünk, a szenvedő, elnyomott és meg nem értett fajjal. A most kirobbant események és a világ szakadék szélére kerülése között csak kevesek veszik észre a párhuzamot. Azt ugyan majdnem mindenki elismeri, hogy ez egy sosemvolt, előreláthatatlan, éppen ezért elég kínos eseménysorozat, azt azonban képtelenek felfogni, hogy a dolgok új iránya valaminek vége és egyben kezdete.
Nevezhetjük apokalipszisnek, anarchiának vagy bárminek, de ettől még így van. Az emberek nem akarnak rápillantani a düledező építményre, még akkor sem, mikor a ház rájuk omlik. Eddig mindig állt, most is jön majd valaki és jól megjavítja. Nem fogja.
Az arab világ lázongása ezt világosan megmutatta. Nincs már olyan hatalom, aki az eseményeket kézben tudnák tartani, az emberek nem demokráciát akarnak, hanem emberhez méltó életet. Nem akarnak újabb hatalmasokat a fejük fölé, Egyiptomban Mubarak elzavarása után is az utcán vannak. Elegük lett a hazugságokból, a pojáca politikusokból és a mindenhez értő szakértőkből. Ha a mostani történéseknek csak annyi eredménye lesz, hogy az egyik politikai rendszer váltja a másikat, akkor végleg elvesztünk. Akkor a bolygó tönkretétele befejezett ténynek tekinthető, az uralkodó kultúra felfalta önmagát. És ne legyenek illúzióink, halálában osztozunk majd mindnyájan.

Ismét felteszem a kérdést: Örülünk?

Ha van néhány ember, aki másként gondolja, akkor igen. Ha képesek a világ minden táján az emberek eltiporni a hatalom ábrándját, akkor igen. Ha nem lesz rossz és jó, igaz és hazug, hanem csak emberek, akkor igen.
Nem fogadom el, hogy egy országhatárok mögé kényszerített konzum idióta legyek. Nem fogadom el, hogy olyan emberek mondjanak ítéletet felettem, akikhez semmi közöm. Nem fogadom el, hogy olyan törvényeknek engedelmeskedjek, amikkel nem értek egyet. Nem fogadom el, hogy a gyermekeinket fogyasztókká silányítsák. Nem fogadom el, hogy csak szeméthegyek árán vagyok képes az alapvető létezésemet biztosítani. Nem fogadom el az emberek közönyét. Nem fogadom el, az ember mindenhatóságát.

Az arab világban most lezajló változások pontosan azt mutatják meg az alaposabb szemlélődőnek, hogy nincs veszve minden. Ha ez átfordul és a jelen civilizáció pusztulását hozza, akkor van remény. Nem kell félni a változástól. Bátorságból jelesre vizsgáznak nap, mint a lázadók. Puszta kézzel szembeszállnak az őrült playboy állig felfegyverzett seregeivel. Lehet tanulni tőlük. Ráadásul a mi dolgunk ebből a szempontból sokkal vértelenebb.
Ignorálni kell ezt az ámokfutó világot, elfordulni tőle, ha nevünkön szólít, szótlanul elsétálni mellette, ha érzékeinkre akar hatni rámosolyogni bambán. Csupán ennyit kell tenni!

A válasz a kérdésre pedig ez. Ha többen akarnak valóban szabad, gondolkodó és a természettel összhangban létező világot, akkor örülünk. Ha csak egyel is kevesebben, mint amennyire szükség lenne, akkor nem áll majd módunkban még nem örülni sem.
Azt majd a csontjaink között szaladgáló patkányok és maradék húsunkat marcangoló varjak teszik meg helyettünk.
Béke porainkra.
 

források:
http://index.hu/kulfold/2011/02/22/kadhafi_portre/
http://index.hu/velemeny/2011/02/24/a_2011-es_arab_forradalom_nehany_tanulsaga/