Egy öreg csataló odalett. Semprún kimúlt és vele halt egy mozgalmas évszázad is. Páratlan hírszolgáltatónk is megemlékezett az ügyről, szűkszavú kommentárja nagyjából semmit nem mond a dolgok valódi lényegéről. Ezt is megszoktuk már, mint ahogy azt is, hogy szeretik a dolgok önmagukat túlélni.
A 20. század a neki rendelt időben valahogy csak nem akart befejeződni, 11 év eltelt, mégis ugyanazok a baljós eszmék, idejétmúlt elképzelések, abszurd világérzékelés és őrült lángelmék lázálmai kísértenek minket. Pedig a 20. század sok mindenre választ adott, szülöttei, az akkori fiatalok, hatalmasságok keze nem remegett meg, ha súlyos, akár embermilliók életébe kerülő döntéseket kellett meghozniuk. Megcselekedték, amit a haza megkövetelt, sőt még egy kicsit többet is annál.
Talán az egész úgy történt, hogy 1900. január 1-én, reggel 6 órakor (akkor még hittek a korai kezdésekben), egy elmegyógyintézetből kiszabadultak az ott őrzött betegek (helyesebben abban az időben inkább rabok), akiket majd elemésztett a közlési kényszer, világgá is kürtölték azon nyomban világmeglátónak gondolt, később enyhén szólva más megítélés alá került gondolataikat. A legrosszabb még csak ezután következett, mert az általuk megfertőzött és hasonlóan lelkes követőik hozzáláttak megvalósítani azokat.
Pedáns egy évszázad volt, sikerült minden, amit kigondolt. Lett kommunizmus, olajválság, könnyű élet, szintetikus drogok, női egyenjogúság, és ami a legfontosabb: lett hit. Hit a végtelen növekedésben, abban, hogy mindenkinek jobb lehet.
Nekem persze egy kicsivel jobb, mint nektek, de ez csak természetes a fennálló számbeli fölényetek miatt.
A háborúk, valódi háborúkká váltak. Nem volt téli szünet, nem korlátozódott szimbolikus cselekedetek sorozatára, sem csatatérnek becézett, háborús szanatóriumokra. A kellemes lankák tövében vívott és egy nap alatt befejeződő ütközetek helyett, a hely- és idő független húsdarálók váltak általánossá. A romantikus elképzelések a hősi halálról a filmhíradók megjelenésével foszlottak semmivé, míg végül a polgárok megunták és egy kicsit meg is utálták a háborúkat. De a fiaik nem, ők még meg sem születtek jobbára. Amint hazaengedték őket a frontról nekiálltak a gyerekgyártásnak. Sikerüket jól mutatja, hogy a túlnépesedés ütemére a két világégés és a többtucat 20. századi helyi háború alig volt hatással.
Az eszmék sem jártak sokkal jobban, az évszázad elejének titkos favoritja, a kommunizmus, hatalmas erővel robbant be a köztudatba, a korábbról felmelegített egyenlőség, testvériség tavaszi salátás-kosara, minden addiginál pusztítóbb ideológiai mészárlásokhoz vezetett, a prominens képviselőinek kiábrándulásával egyetemben.
Ilyen volt Semprún is, baloldali ideologista nyugaton. Gyanús, megfigyelt személy, akit veszélyesnek érzékeltek a korabeli államszervezetek. Spanyol, francia, német kommunista sejtekkel fennálló kapcsolatai miatt legszívesebben likvidálták volna, azonban számos ok miatt végül csak száműzték hazájából. A francoista Spanyolország abban időben amúgy sem volt túl barátságos hely, aki tehette magától is lelépett. De ezt ismerjük Magyarország ötvenes évekbeli történelméből, mi, magyarok is.
Élete korai szakaszában valahogy mindenkinek elege lett belőle, a nácik végül lekapcsolták és deportálták Buchenwaldba. Nem nehéz kitalálni miért, elsősorban kommunista nézetei miatt, másodsorban izgága természete miatt. Túlélte. Hazájába, mint említettük, nem térhetett vissza, sokáig ette a kitaszítottak kenyerét.
Mindez azonban csak annyiban érdekes, hogy Semprún halott és nagy nyugalommal, szívünkben enyhe örvendezéssel, eltemethetjük vele a 20.századot is. Nagyhatású filozófusainak egyike veszett oda. Kár érte, de élete valószínűleg ezerszeresen kárpótolta a szenvedéseiért, így nem hiszem, hogy igényt tartana a sajnálkozásunkra, méltatni lehet, igaz ezt már életében megtette elég egy jelentős tömeg.
Fogunk anyánkról úgy emlékezni, ahogy ő? Lesznek "olyan" gyerekkori emlékeink? Aki a 20. században született, annak talán, aki a 21-edikben, annak kizárt. Ebben a vadonatúj, technológiai évszázadban az ifjúság felnőttként látja meg a napvilágot, az információ csápjai párnaposan rátekerednek és lehúzzák a mindentudás felszínes bugyraiba. Álszenteskedő, ártatlanságot vesztett egyéniségekké válnak. Megkülönböztetni még az anyjuk sem tudja egymástól őket, szemükben a kilátástalanság, körülöttük a bűz, ehhez hamar hozzá lehet szokni. Főként akkor, ha azt sulykolják beléd, hogy ennek így kell lennie, ez a világ egyetlen létező és elképzelhető rendje, soha, sehol még nem éltek máshogy az emberek. Továbbá, azért, hogy mindenki jól éljen, áldozatokat kell hozni.
Lássuk csak, itt valami nem stimmel. Először is, nem él mindenki jól. Egymilliárd ember éhezik vagy alultáplált, másodszor az áldozatokat elsősorban a földi bioszférának kell meghoznia, vagy a harmadik világbeli szerencsétleneknek.
Semprún sok mindent átélt, sőt túlélt. Egy teljes ideológiai rendszert kellett eltemetnie, ami gyakran keservesebb, mint egy családtag elvesztése. Olyan, mint ha saját magából kellett volna, érzéstelenítő nélkül kioperálnia egy áttétes daganatot. Nem volt egyszerű, sem fájdalommentes, de neki sikerült. Nem pusztult bele sem fizikailag (ez is gyakori), sem mentálisan (ez meg ilyen esetekben szinte mindig bekövetkezik).
A 20. század első felében lerombolta saját penészes illúzióit, a másodikban pedig újakat teremtett. Nem kevésbé veszélyeseket, de ez már az ő dolga. Számoljon el vele az, aki előtt most áll, írjon egy mennyei bestsellert nekik és azzal el van intézve.
Mi azonban itt maradtunk, egyre többen jönnek és hallgatják a régi mantrát.
A temetés időpontja ki van tűzve! Erről még nem hallottatok? A 20. század el lesz földelve, mint egy fáraó, síremlékébe bedobáljuk az összes avítt kacatot, amit "jóindulatúan" ránk hagyományozott. Megy a nacionalizmus, repül a fegyverkezés, azután a kapitalizmus és végül a piac mindenhatóságába vetett hitünk következik.
Kérdezhetitek: Mi marad akkor nekünk? Elherdáljuk az örökségünket, ez az érzés feszítő, hasonlít a munkanélküliség réméhez. Nem kell aggódnunk, a Föld itt marad. Az általunk okozott pusztítás következményeivel is szembe kell néznünk, el fogunk borzadni, ez biztos. Nem lehet többé félrenézni, a megbocsátást csak hosszú vezekléssel nyerhetjük el. Egyetlen cél jelenhet meg a horizontunkon, ami önmagáért lebeg, mégpedig az egyensúly. Ember és természet, belső és külső világ között. A filozófián keresztül vezet hozzá az út, mert csak azt lehet szívvel-lélekkel csinálni, amiben hiszünk. A régi hitünk eltemettük, legyen támasztékunk hát az új.
Semprún példája megmutatta, túl lehet élni az ideológiák halálát. Nekünk meg mutatnunk, hogy túl tudunk élni egy évszázad halálát is.
Egy kissé összeszedettebb Semprún életrajz itt! Tudott az öreg, ez nem vitás.
