Hamarosan megtudhatjuk, hogy mit kell tennünk az emberiség túlélése érdekében. Már íródik a könyv, mely mindezt elárulja számunkra.

Elolvastam a Kiútikönyv kedvcsinálóját és az alapján érdekes könyvnek ígérkezik. Meg lehet-e úszni az összeomlást és ha igen, milyen módszerrel? Röviden ez lesz a témája. Nem kevés, sőt igazán impozáns. Igaz nem az első, de az ismeretek bővülnek, ezért nem árt néha frissíteni a tudásunkat.

A témával kapcsolatban, jelenleg egy dologra vagyok igazán kíváncsi: vajon tud-e újat mondani és azok az alternatív megoldások, melyeket majd javasolni fog ténylegesen működőképesek lesznek-e? Vajon lesznek annyira meggyőzőek, hogy tömegek fogják követni az utasításokat, pártok fogják választási ígérgetéseikbe beleszőni, kormányok fogják támogatni? Talán mégis sikerül elkerülni összeomlást?

Korábban nagyon sok szerzőtől olvastam ilyen tárgyú alkotást, melyek az optimistától az egészen sötét víziókig mindent felöleltek és sok hasznos dolgot leírtak már, ennek ellenére a változást nem igazán érzékelem. Minden folyik tovább a maga medrében. Meg lehet említeni ugyan a Occupy Wall Street mozgalmat és annak terjedését, azonban annak fókuszában egyelőre a társadalmi egyenlőtlenség fokozódása áll. Amolyan baloldalinak nem nevezhető baloldali engedetlenség.

Visszatérve a leendő könyvre, a bevezető alapján számomra egyelőre ez egy újabb hitrege, mely próbálja ösztönözni a bizonytalanokat arra, hogy továbbra is fogják meg a kapanyelet és dolgozzanak az ügy érdekében. Mert hát ugye kenyér az kell. Nem vitatom, az mindenképpen dicséretes, hogy sokan kezdenek már eljutni odáig, hogy a rendszert nem csak meg lehet, hanem meg is kell kérdőjelezni. A következő lépés pedig az ősi felismerés, ha ugyanazon az úton haladunk tovább, ugyanoda fogunk jutni. Legfeljebb a kocsiknak lesz zöld színe. Tehát „komolyabban kéne venni már az életet!”

Az előzetes információk, a megannyi weboldal és könyv elolvasása után számomra egyetlen igazi kérdés maradt a témában: az emberiség hajlandó-e lemondani a kényelméről, vagy továbbra is követi az egy úr, a pokolban is úr elvet. Minden ezen áll vagy bukik.
Szeretjük ezt a kérdést tudományos problémának felfogni. Társadalomtudósok, fizikusok, meteorológusok és más effélék foglalkoznak a kérdéssel, mindegyiknek megvan a saját véleménye, azonban nem más az egész, mint illúzió. Látásmód kérdése az egész: tudom magam egy üres kunyhóban, mindenféle kütyü nélkül is jól érezni, avagy sem? Ha igen, akkor van esélye a változásnak, ha nem, akkor nincs.

A városi lét kitermeli a saját ellenzékét, amely paradox módon a városi infrastruktúra rabja. Egy anarchista punk a legritkább esetben vonul el a világtól, hogy egy barlangban mutassa meg jól! A rendszer elszórt morzsáit felszedegeti, közben pedig az öklét rázza. Erre azt mondom, hogy bámulatos, ő azon kevesek közé tartozik, aki legalább elgondolkodott a valóságról. A miénk egy nem igazi valóság, ez egy valódi szabadság nélküli börtön.
Furcsán hangzik, azonban a kényelmünk ára, a minden tekintetben szabályozott részvétel egy aranykalitkában folyó idomításban. Úgy hívjuk ezt, hogy modern civilizáció. Sokat töprengtem a Ladakh tanulsága című filmen, ahol egy a helyi sajátosságokhoz tökéletesen illeszkedő, az ott élő emberek számára valódi közösséget teremtő és a szükségleteiket bőkezűen kielégítő kultúrát feláldoztak egy sivár konzumkultúráért. Viharos gyorsasággal ment tönkre a közösség, veszítették el identitásukat csak azért, hogy a nyugati vagy fogyasztói civilizáció kellékeiből a legértéktelenebbeket birtokolhassák. Persze az első következmények között volt a természet meggyalázása és gyors pusztulása.

Akkor nem értettem, hogyan lehetséges ez. Miért nem harcoltak a saját paradicsomukért, miért gondolták azt, hogy az új rendszer jobb. Aztán ahogy töprengtem ráébredtem, hogy ők bizony nem gondolkoztak el ezen. Egyetlen dolog számított, a könnyű élet ígérete. Nem számított, hogy ez csak az elenyésző kisebbségnek adatik meg, sem az, hogy ezért mindent fel kell áldozniuk, egyetlen harsány ígéret és odadobtak mindent. Mi történt? A börtön falait egy kicsivel arrébb tolták, most már Ladakh is belefér.

Egyszóval az a kérdés, hogy mi motiválja az embereket a változtatásra? Valóban elegendő néhány kampányfilm, kisközösségi összefogást serkentő program, stb., avagy szükséges ehhez valami sokkal drasztikusabb, könnyebben felfogható, húsbavágó valóság. „Jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod!”

Az általunk ismert történelem, egyelőre nem kecsegtet túl sok reménnyel és Tikopia sem mond ellent annak, hogy nem tervezünk, hanem reagálunk. Ha az alapján cselekednénk, amit a józanész diktál, akkor régen nem itt tartanánk. Minden tettünk, az egész életünk ellentétes a jelen és a következő generációk igazi érdekeivel és a folyamat, amely ebben változást hozhatna, véleményem szerint megrekedni látszik. Egy maroknyi lelkes önkéntes próbálja felhívni a figyelmet a problémákra, eközben vagy szimplán hülyének, rosszabb esetben kártékony sötétzöldnek nézik. Elég, csak ha a közelmúltban az Audi új gyáregysége körül kirobbant botrányt nézzük. Olvasgattam különböző fórumokon a kommenteket és az, hogy valaki fel merte emelni a szavát azért, hogy egy védett területen, ugyan már ne építsenek gyárat, a nagy többségben óriási felháborodást és visszatetszést keltett. Az, hogy utána még be is zárták az ellenzők szószólóját, az már több mint gyanús. Ezt ki merem jelenteni az ügy részletesebb ismerete nélkül is. Megvesztegetni nem úgy szoktak…

Az eset mondanivalója, hogy a természeti környezet feláldozható az emberiség bármilyen pillanatnyi hóbortja oltárán. Mindig lesz igazolása a történteknek, aminek a jogosságához kétség sem férhet. Külön érdekes az érvelés logikája és az emberekbe nevelt érzéketlenség magas szintje. A Magyarországon többé-kevésbé érintetlenül megmaradt egyik utolsó zöld sziget élővilágát áttelepíthetőnek gondolják. Minden bokor és fa, amely komplett ökoszisztémát alkot, ezek a picinyke élettér fülkék és hatalmas időtávban kialakult finom kapcsolatok, egy emberi döntéssel és pár buldózerrel áthelyezhetők A-ból, B-be. Ehhez csak annyit tudok hozzáfűzni, hogy ez egyrészt az általam egyébként is siralmasnak gondolt oktatási rendszerünk totális csődje, másrészt a bennünk élő női érzelmek és intuíciók totális elnyomása.
Kétségtelen, hogy nehéz úgy valamilyen élőlénynek a sorsáról kegyesen dönteni, bár érthető, ha azt gondoljuk róla, hogy nincsenek érzései, továbbá nehéz okosan dönteni, ha az oktatási rendszerünk szinte egyáltalán nem foglalkozik az élőlényeket és az élőhelyüket összekötő, létfontosságú kapcsolati hálóval.

Megemlíteném még azt is, hogy a motiváció kérdése mellett, annak mintegy nyúlványaként érdemes foglalkozni a birtoklás kérdésével is. Nem csak a személyes, apró-cseprő dolgainkra gondolva elsősorban, hanem inkább magára az elvre. Valaha egy melegvérű állat, a csupasz majom úgy döntött, hogy az élő és élettelen világ többi része felett uralkodni fog, hatalma korlátlan és megkérdőjelezhetetlen. Azért, hogy ez ne legyen mégsem teljesen kaotikus, megalkotta a javak elosztásának különféle módozatait, aminek végeredménye ez az általunk jól ismert, totálisan felszabdalt és bekerített, kevesek által birtokolt világ lett. Amíg valaki teljes joggal megteheti, hogy az ő földjén szálló pillangót ok nélkül elpusztítja, vagy nyugodt szívvel kijelentheti, hogy egy hegy, vagy sziget az övé, addig a világ menete nem fog jelentősen változni. A hatalom arcai cserélődhetnek, de a vágy, hogy uralja és birtokolja a mindenséget, túlságosan csábító, hogy ezeket a változásokat megengedje. Ez természetesen egyet jelent a fennálló világrend konzerválásával és a Föld további pusztulásával. Nem egyéb ez, mint érzéketlenség.

Van egy barátom, aki azt szokta mondani, hogy minél hamarabb legyen meg, aminek meg lennie, hogy aztán kezdhessük elölről. Ki tudja, talán neki van igaza?

A bevezetőben Jeff Soto: Earth c. képe látható