almaleves

Kerék

 Oldalt

Elől

Hátul

A távolság nem csökken.
Ugyanis nincs.
Csak út van. Sós íz a számban. A saját levem csorog a homlokomról a nyelvemre.
Poros, erdei földút.
Néhol patanyomok keverednek a cipőnyomokkal.
És bringanyomok.
Alig pár ember suhan el mellettem.
A lihegésem hangjait náluk hagyom. Lassan elhalkul. Beljebb, egyre beljebb. Mélyebbre.
Fák és bokrok néznek unottan utánam.
Beletaposok.
Megriadt madarak rebbenek szét.
Félnek tőlem.
Az izmaim tiltakoznak, pihenést követelnek.
Lassítok.

Meghallom a csendet. Csak én meg az erdő.
Egy szárnycsapás, egy árny.
Ragadozó.
Megpillantom.
Vészjósló és hatalmas. Az erdő lakói pisszenni sem mernek.
Leszáll egy ágra. Ma ő a halál.
Továbbmegyek.
Egy elfeledett ösvény keresztezi az utam.
A bokrok karjai összefonódva állnak ellen a behatolásomnak.
Tovább megyek, tépik a ruhám, a fejem, mindenem. Recsegve, ropogva ordít a környék.

Állj meg!

Egy tisztásra bukkanok.
Megpihenek. Mezei virágok sárgállanak mindenfelé.
Egy kidőlt fán gombák élvezik a magányt. Kolóniájuk hanyagul élvezi az egyre erőtlenebb nap utolsó melegét.
Így teszek, közben rácsodálkozok az ember nélküli életre. Jól megvannak nélkülünk.
Visszaindulok, eleget zavartam már így is.