almaleves

Kevesen tudják, hogy beléptünk a maja időszámítás utolsó ciklusába, mely a teljes átalakulás kezdete. Gyökeres változásoknak vagyunk tanúi egyébként a természetben is, ezeket a tavasz indította útjára. Nem tudom, hogy az utolsó maja ciklus, avagy a tavasz okozta-e nálam a késztetést, de úgy érzem, ültetnem kell. Növényeket, gondolatokat, kudarcra ítélt vállalkozások magjait. Bátran belevágtam mindbe.

Az atombalesetek a Természet nevezetű szörny összeesküvésének művei, aki, mint tudjuk, az ördöggel cimborál.

Lépteim nem érintik a nyugodt csendet. A föld hangtalanul fogadja magába az egyre vastagodó avart. Kétségeim kisimulnak, arcomon aggódó mosoly. Mi lesz veletek? Mi lesz velünk nélkületek? Együtt élünk, együtt is fogunk pusztulni.

A birodalom keresztelőjén elhatároztuk, hogy ezentúl  időről-időre betekintést engedünk az itt lakó kedves teremtések életébe. Azért tesszük mindezt, mert talán így sokan kedvet kapnak a letelepedésre. Mai anzixunkban a bájos Rambó Csaba gyerekkorából szemezgetünk. Ezenkívül, egy tegnap felbukkant rejtély nyomába eredünk. Bolygónkat ismeretlen eredetű támadás érte, amelynek következtében, minden eddiginél komolyabb fenyegetéssel kellett szembenéznünk.

A cím azért jött ilyen formán létre, mert kizárólag ezekre a kulcsszavakra buknak az olvasók. Széleskörű kutatások alapján elmondható, hogy manapság a tartalomnak és a címnek nem kell semmilyen kapcsolban állnia egymással. Sőt, a legjobb az, ha nincs is ilyen kapcsolat.

A mai sajtóközlemény témája egyébként a föld bolygó civilizált lakóinak jóléte. Természetesen a hamarosan uralkodó Szabad Marsi Paleolit Császári Köztársaság szemszögéből, annak javaslataival.

A távolság nem csökken.
Ugyanis nincs.
Csak út van. Sós íz a számban. A saját levem csorog a homlokomról a nyelvemre.
Poros, erdei földút.
Néhol patanyomok keverednek a cipőnyomokkal.
És bringanyomok.
Alig pár ember suhan el mellettem.
A lihegésem hangjait náluk hagyom. Lassan elhalkul. Beljebb, egyre beljebb. Mélyebbre.
Fák és bokrok néznek unottan utánam.
Beletaposok.
Megriadt madarak rebbenek szét.
Félnek tőlem.
Az izmaim tiltakoznak, pihenést követelnek.
Lassítok.

Meghallom a csendet. Csak én meg az erdő.
Egy szárnycsapás, egy árny.
Ragadozó.
Megpillantom.
Vészjósló és hatalmas. Az erdő lakói pisszenni sem mernek.
Leszáll egy ágra. Ma ő a halál.
Továbbmegyek.
Egy elfeledett ösvény keresztezi az utam.
A bokrok karjai összefonódva állnak ellen a behatolásomnak.
Tovább megyek, tépik a ruhám, a fejem, mindenem. Recsegve, ropogva ordít a környék.

Állj meg!

Egy tisztásra bukkanok.
Megpihenek. Mezei virágok sárgállanak mindenfelé.
Egy kidőlt fán gombák élvezik a magányt. Kolóniájuk hanyagul élvezi az egyre erőtlenebb nap utolsó melegét.
Így teszek, közben rácsodálkozok az ember nélküli életre. Jól megvannak nélkülünk.
Visszaindulok, eleget zavartam már így is.