Éjjel fél tizenegy. A telefonom jelez, a kapott sms lényegre törő: önkénteseket vár a Máltai. A feladat, elkísérni az autópálya mellett vonuló menekülteket a határig. Rövid töprengés után indulok.
A találkozási pontot fél óra alatt érem el, a helyszínen nem sokan vagyunk. Húsz perc várakozás után indulunk. Előtte kapunk egyenruhát, vízhatlan dzsekivel. Állítólag eső lesz.
A várost szédítő tempóban hagyjuk magunk mögött, rohanásunk az autópályán feltorlódott kocsisor leghátsó részéig tart.
Elől egy mentő, mögöttünk egy rendőrautó szirénája próbálja Mózesként kettévágni az autótengert. Sokkal rosszabbul megy nekünk, mint korábban. Fél órás cikkcakkozás után jutunk át a tíz kilométeres kocsisoron. Leparkolunk. A Máltai főnök röviden felvázolja a helyzetet, azután szélnek eresztjük magunkat.
Az első öt percben kiderül, hogy a kísérgetés előtt, el kellene érni, hogy a menekültek felszálljanak buszokra. Az első percben kiderül, hogy ez nem is olyan egyszerű. A menekültek bizalmi indexe ugyani s a mélybe zuhant.
A zsámbéki lehajtónál négy busz áll, körülötte menekültek lézengenek. A buszok ajtajai nyitva, belsejük üres. Az első busz előtt néhány tucat arab vitatkozik. A boly közepén Ahmed magyaráz valamit. Hevesen gesztikulál, talán egy amerikai zászló elégetésére készül. A híradóban legalábbis pont így néznek ki a dühös arabok. Ez esetben nem, mert nekik a magyar hatóságokkal van problémájuk. Mióta beléptek az országba, folyton átverték őket és ezt láthatóan nem viselik jól. Éjfél körül, a pusztában, harminc kilométeres menetelés után érkeztek ide, a semmi közepére. Rendőrök mindenütt. Próbálják terelni az érkezőket, nem tűnnek fenyegetőnek, inkább fáradtak. A menekülteken Migration Aidesek próbálnak segíteni, takarókat és vizet osztogatnak nekik. A menekültek lassan szállingóznak Pest irányából. Fáradtak és elcsigázottak, sok a nő és a gyerek. Számosat közülük annyira elcsigázott az út, hogy szüleik ölében fekszenek.
Rövid szemlélődés után próbáljuk kitalálni, hogy tulajdonképpen hogyan is kéne hozzákezdeni az egészhez. Egyáltalán nem egyszerű, mert egy üvöltöző arab csoport és a rá figyelő néhány tucatnyi lézengő menekülttel a kommunikáció egészen abszurdnak tűnik.
Ahmed felhevülten ordítozik, közben ide-oda járkál, és a telefonjára mutogat. A híradóban gyakran látott USA zászlót égető szélsőségesnek tűnik, vitatkozik, fújtat, tüzeli a közhangulatot. Éppen most adja tudtára a többieknek, hogy izé. Köztünk éppen senki nincs aki megértse mit.
Aztán megérkezik a jemeni srác, a tolmácsunk, lefordítja azt, amit sejtettünk. Nem bíznak senkiben.
Persze tudjuk, a bicskei, a Keleti pályaudvari és a többi incidens a hivatalos szervek minden képviselőjét hazudozóként bélyegezte meg. Most is attól tartanak, hogy jönnek a buszok, elviszik őket és ketrecbe zárják, hogy aztán ott várják ki a az európai uniós bürokraták beláthatatlan sakkjátszmájának a végét.
Végül megoldódik a helyzet, az Al Jazeera helyszíni tudósítása megjelenik az okostelefonjaikon, ettől megnyugszanak a kedélyek és elkezdenek felszállingózni a buszokra. A németek és az osztrákok beadták a derekukat és az eddig mindent elbaltázó magyar kormány végre helyesen döntött és elengedte őket.
Hozzájárul ehhez, hogy Ahmed is eltűnt. Állítólag a rendőrök vitték el. Eközben a menekültek egy újabb hulláma érkezik meg, az autópályát szegélyező háromméteres árok választja el őket a buszoktól. Segítünk nekik átjutni, nyújtjuk a kezeinket, felhúzzuk őket, nekem egy öt év forma kisfiú is jut. Éjjel egy múlt, órák óta úton lehetnek. Az anyja öléből veszem át a fiút, a kezeim között alszik, hiába a hangzavar és a felállított reflektorok fényei, teljesen kimerült. Közben azon gondolkodom, milyen lenne, ha nekem kéne a hároméves lányommal az ölembe menetelni a sötétségben, hátamon egy hátizsákkal, amiben minden megmaradt dolgom ott lapul. Rémisztő gondolat.
Nem sokkal ezután kapjuk a hírt, hogy az úton lévő többi busz egy kissé előrébb fog megállni. Beállunk a vonulási utvonal mellé, szemben velünk rendőrök alkotnak sorfalat. Most jön az igazi tömeg, ők még elcsigázottabbnak tűnnek, sokan azt sem tudják miért gyalogolnak, hová visz az út. Viennát emlegetik, meg a buszokat.
A menekültek között szerencsétlenkedve ismerős arcba botlok, valakinek éppen magyaráz valamit és nem vesz észre. Közelebb lépek, először nem ismer meg. Eleresztek egy mosolyt, az arca először értetlenség. Bizonytalanul visszamosolyog, majd a nyakamba ugrik. Röviden tisztázzuk miért is vagyunk itt, én Máltai, ő Migration Aides. Aztán egyből Facebook kapcsolatot kezd rajtam követelni, hiába mondom neki, hogy csak alias vagyok és avatar, nem baj, mondjam meg mindenképpen, mert be akar jelölni. Elmakogom és tovább indulok, a találkozásunkon töprengve. Valami furcsa közösséget éreztünk egymással, ami nyomokban sem volt meg korábban amikor együtt dolgoztunk.
Azt képzelem, hogy a most távozók talán elmondják, hogy nemcsak gyűlölet, fásultság és értetlenség van ebben az országban, hanem segíteni akarás, együttérzés és kedvesség is akad. Talán nem leszünk nyugati barbárok a szemükben. Vagy csak ezzel áltatom magamat.
A menekültek áradata két órán keresztül tart, lassan mindenki elfoglalja a helyét a folyamatosan érkező buszokon, helyükön szemét, bontatlan ásványvizek, takarók és elhagyott babakocsik maradnak. Meglepően sok. Mintha itt tartanák az éves rendes gyűlésüket.
A buszok lassan megtelnek, borzasztó helyesírással egyszer sürgetően, máskor szelíd meggyőzéssel próbálkozom rábírni az utolsó szerencsétleneket a felszállásra.
Mikor már csak egy féllábú kerekes székes marad, akit egy magam korabeli, meglehetősen szigorú arcú, hallgatag nő tol egy ötvenkilós Aides csaj kíséretében, úgy döntök nem ajánlom fel, hogy felváltom. A buszok ötvenméternyire, addig kibírja. Inkább keresek egy nem túl zsúfolt járművet és felkészülök lélekben, hogy felemeljem a fedélzetére, székestül, férfistül együtt. Meglepetésünkre nincs szükség ilyesmire, mert az ajtóhoz érve a féllábú fickó felszökken a székből, és a mankóira támaszkodva megvárja míg beemelem a kerekesszéket, majd maga is utána biceg és helyet foglal benne, mint ha csak a rokonait készülne meglátogatni. Felvillant egy langyos mosolyt, amit viszonozni próbálok. A buszon lévőknek jelzem, hogy fogják erősen a széket, mert az ajtó előtti lépcső szélén egyensúlyozik. Azok bólogatnak, hogy megértették, én meg távozom.
Záróakkordként összepakolunk annyi babakocsit, amennyit elbírunk, majd hazahajtunk. A központban leadom az egyenruhát, beszállok a kocsiba és hazaindulok. Hajnal négy óra. Az eső elered, és egyre jobban veri a szélvédőt. A menekültek már a buszon, ez egyszer megúszták.
