Az ember szereti magát biztonságban érezni és ezt ki mástól is lehetne várni, mint a rend éber őreitől. Manapság ugyanis úton-útfélen azt hallani, hogy ha a köztereken mindig látható lenne egy fakabát, akkor bizony itt végre rend lenne. Bocsánat rosszul írtam: REND. Bár maga a felvetés elég bizarr, mert az egyenruhásokat köztéri szoborként kezeli, ennek ellenére lenne rá igény.

Legutóbb egy rádióműsorban hallottam, amint a rendőrképzés egyik szakértője nyilatkozott. A riporter kérdésére, miszerint érezhető javulást okozna-e a zemberek biztonságérzetében, ha a rendőrök végre láthatóak lennének, annyit válaszolt, hogy igen szükség van a jó kiállású és a láthatatlansági mellényüktől megfosztott egyenruhásokra. Azt is hozzátette, hogy ezenkívül feltétlenül ajánlot még a határozott, tekintélyt parancsoló modor is, mert a szivarklubban a haverok csak így veszik őket majd komolyan.

Úgy tűnik, a fent említett kijelentés, össznépi kánon kíséretében követeli a rendőrt. Ennek ellenére próbáljunk meg hátra lépni egyet, ily módon vizsgálva annak jogosságát vagy éppen anakronizmusát.

Először azzal kéne kezdenünk, hogy meghatározzuk a rend fogalmát. Azért, hogy végére is érjünk a fejtegetéseknek, kizárólag az emberek egymás közötti viszonyrendszerében gondolkozzunk, eltekintve a fizikai meghatározottságtól. Mégis innen kell kezdenünk a vizsgálódásunkat, hiába tűnik ebből a szempontból érdektelennek például az íróasztalom rendezettsége vagy a konyhában uralkodó káosz megszűntetése. Egy rendőr az utcasarkon ezekkel aligha tudna mihez kezdeni.

Azért ez a két példa is rávilágít valamire, mégpedig a témával kapcsolatban uralkodó általános nézőpontra. Elmondhatjuk, hogy akkor tekintünk egy dologra rendezettként, ha az valamilyen általunk, emberek által felállított szabályszerűségnek engedelmeskedik. Mint a kutya. Jó, ha parancsszóra leül és mihaszna, ha szófogadatlanul csóválja a farkát. Ha a rend ennyire egzaktul ki van találva, akkor semmi más dolgunk nincs, mint jó szabályokat hozni és azt tűzzel-vassal betartatni.

Ezzel csak egy bökkenő van, mégpedig maguk a szabályok. Lehet azt gondolni, hogy a civilizált társadalomban élő egyedeknek kötelességük alávetni magukat azoknak a szabályoknak, amelyeket egy olyan testület alkotott meg, amelynek kinevezése szegről-végre általunk, vagyis a többség akaratából történt meg. Ez látszólag igaz, csak azt felejtjük el, hogy a szabályok alkotásakor az egész társadalmat egy óriási homogén entitásként értelmezi azok kitalálója. Pedig ennél nagyobb hibát nem is lehetne elkövetni. Az ember természeténél fogva kisebb társas közösségekben érzi magát jól. Nagyjából 130 ember képezi azt a szociális közeget, amelyet még nyomon tud követni, amelyeket személyes ismerőseként tud kezelni. Az a modernkori hóbort, hogy egyesek a közösségi oldalakon kismillió ismerőst tudnak felmutatni, csak saját alkalmatlanságukat bizonyítja, mert ezek közül valójában csak néhány olyan van, akikkel valóban élő is a kapcsolata.

Egy tizenéves városlakó és falusi nénike hogyan hozható közös nevezőre? Vannak általános érvényű törvények, amelyek mindenkire érvényeseknek kell lenniük? Abban az esetben igen, ha csak egy dolog számít. Legyen mindenki egy olyan csoport része, ahol semmi más nem számít, mint a gazdasági felemelkedés. A pénz hegemonatív szerepe egyértelműen megköveteli az egynemű közösségek létezését, akik csak egy akaratnak engedelmeskednek, ugyanazokat a törvényeket tekintik magukra nézve kötelezőnek és hajlandóak alávetni magukat egy olyan rendszerben uralkodó bárminemű kényszernek, amelyikben soha nem fogják magukat jól érezni.

Végtelen növekedésre berendezkedett, az egyensúlyt és harmóniát hírből sem ismerő rendszer ez, melynek legfőbb sajátossága, hogy az uralkodó természeti törvényeket ignorálja és helyettük abszurd és életellenes szabályokat alkot. Amik betartásán aztán éberen őrködik, az ő szemszögéből megjelenő devianciát azonnal eltiporja, ráadásul mindezeket ugyanakkor az individuum látszólagos piedesztálra emelésével próbálja kompenzálni.

Ez a mi világunk. Menjünk keletre vagy nyugatra, a szemlélet ugyanaz, csak a tálalás változik. Egymással és a természettel harmóniában élni képtelen tömegek acsarkodnak és követelik, hogy legyen végre rend. Szerencsétlenek még csak nem is sejtik, hogy amit ők akarnak, az nem más, mint az uralkodó civilizáció bűzös sóhaja, amellyel önmaga képtelen voltát igyekszik leplezni.

Valójában egyetlen rend létezik, mégpedig az élet rendje. Az élni és élni hagyás egyensúlya. A születés és halál rendje. Ezt valahogy teljesen elfelejtettük. Százmilliók vergődnek az éhhalál küszöbén, az ember és ember közötti egyenlőtlenségek iszonyatosak még az un. fejlett nyugati társadalmakban is. Ennek ellenére senki nem érzi magát biztonságban. Az állandó növekedést tekinti rendnek. Ha még több mindent birtokolhat, fogyaszthat.

A talmi bírvágy, amely mindannyiunkra óriási nyomással ránehezedik, elkorcsosítja emberi mivoltunk, ezáltal elveszítve legfőbb értékünket. Az ember az élet része és nem mindenható ura. Az teljesen elpusztított és lebetonozott környezetünkben ezt hajlamosak vagyunk elfelejteni. Pedig a rend nem más, mint az élőlények rendjébe történő betagozódás, a természeti törvényeknek való megfelelés. Ne legyenek illúzióink, ha ezt magunktól képtelenek vagyunk belátni, majd be fogjuk egy kataklizma során. Viszont az cseppet sem lesz kellemes.