Az utca a reggel ilyenkor megszokott képét mutatta. Emberek siettek munkába, némelyek gyalogosan, mások autóval. Az alagsorban árusok pakolták ki reklámtábláikat, többen ismerni vélték egymást, ezért köszöntek.

A közeli iskolában már elkezdődött az oktatás. A kisebbek nehéz hátizsákjaik alatt görnyedve cipelték be a sok tudást, a nagyobbak eközben jólöltözötten mutatták, hogy ők már tisztában vannak a lényeggel. Ezért sem fárasztják magukat többé a cipekedéssel. Az iskola úgyis közömbösen befogadta mindegyiküket.

A kutya egykedvűen sétált el az iskola bejárata előtt, majd lelépett az úttestre. Illedelmesen lehúzódott az út szélére, a szemből érkező autós mégis meglepődött a látványán.
Egy gazdátlanul sétáló kutya? A város közepén? Biztos elszökött – gondolta. De nem foglalkozott vele tovább, ennél sokkal fontosabb dolgok foglalkoztatták éppen. A főnöke ki akarja rúgni, ellenszenves egy alak. De nem fog bánkódni miatta – döntötte el – úgyis ráférne már egy kis szabadság.

A kutya haladt tovább az úton. Egy ötven körüli férfi rákiabált, azt követelve, hogy takarodjon haza. A kutya látszólag nem volt ijedős. Elment mellette, közben rá sem hederített. A szőre kicsit csatakos, a téli latyak rajta hagyta nyomait. Ettől eltekintve nem tűnt kivert kutyának. A testsúlya is éppen megfelelő, tartása nem árulkodott félelemről.

Odébb, a házak egyre jobban körbevették, egyre többen látták. Felfigyeltek ugyan a jelenlétére, de mégsem lett belőle semmi. Ekkor az egyik kapualjból egy pórázon kivezettek egy nagytestű és elhízott szobakutyát. Dolgát végezni hozták ki, gazdája egy papírt tett a feneke alá, közben oldalát simogatta. Az meg erőlködött. Székrekedése lehetett, amit a rendszeres és bőséges táplálkozás okozhatott.

A következő sarkon egy kisfiúba botlott, aki anyukája kezét szorongatta. Miután azok ketten ráeszméltek, hogy feléjük halad, megálltak és vártak. A szemükben rémület vert tanyát. Az anya magához vonta gyermekét és remélték, hogy nem esik bántódásuk. A kutya csak egy pillantást pazarolt rájuk, elsétált mellettük, ütemes mozgása eközben nem változott.

Néhány száz méterrel később a magas házak elfogytak. Helyüket apró városi kertek foglalták el. Az egyik kerítés biztos fedezékéből egy apró termetű, ám annál harciasabb eb vicsorgott rá. A rendezett körülmények között élő, viszonylag szerető gazdát birtokló állat, megállás nélkül hörgött és ugatott. A vétlen szemlélődő már-már azt hihette, hogy valamilyen régi, elintézetlen ügyük van egymással. Az egyik fél érdektelensége miatt, ez mégsem nyert bizonyságot. A kerítésen kívüli kutya egyszerűen faképnél hagyta az acsarkodót. A mellőzöttség ilyetén megnyilvánulása a másiknak nyilván rendkívül fájhatott, mert még akkor is teljesen ki volt borulva, mikor a kutya utolsó szagnyoma is elenyészett a világában.

A kutya csak ballagott tovább.
Egy kis idő múlva, a város szélén találta magát, egy kerítés nélküli ház előtt. Az épület elhagyatottnak tűnt, a felhők takarásában rejtőzködő nap már magasan járt. Mutatkozni azonban nem mert.
A kutya körbejárta a házat és leült a bejárat előtt.
Eltelt egy óra, a mozdulatlanságba merevedett valóság nem moccant.
Az idő már a délutánt taposta, mikor a ház ajtaja nyikorogva kitárult. Egy rozzant öregember lépett ki rajta. Észrevette a kutyát, elmosolyodott. Odalépett hozzá, beletúrt a dús szőrébe és a szemébe mélyesztette a magáét.
- Eljöttél meglátogatni? Rendes dolog volt tőled. – megpaskolta a kutya oldalát, majd visszafordult az ajtó felé.
- Várj csak! – mondta és belépett a házba. Mikor ismét megjelent, kezében egy kolbászt tartott. Odanyújtotta a kutyának, aki jóízűen megette.
Álltak még egy darabig, egymást bámulták. Az öreg hamarabb érezte meg csontjaiban a hideget. Végül még utoljára megsimogatta ismét a kutya fejét és elbúcsúzott: – Gyere máskor is.
Azzal visszament a házba és bezárta maga mögött az ajtót.
A kutya is felállt, megrázta szőrős testét és elindult vissza oda, ahonnan jött.