Jaj, néked szerelem. Az idea végül elpusztult vágyaink jelenében. Vidám, szép napok jönnek eztán.
Mit tegyünk, az évődés, a szerelmes szó, a pillanat érintése, mind elaggott romantikus maszlaggá aszott. Silány étek a léleknek, hamis ígéret a testnek, álnok gyilkosa a tiszta gondolatnak.
Így is túlélte önmagát. Imádói karjaiba dőlve múlt ki. Ellustult, a végzetes döfés már végelgyengülése utolsó sóhajával együtt érkezett.
Írók, ezek a csalfa illuzionisták dicsőítették, az élet értelmét látva benne, hosszú ódák zengték dicséretét, vaskos kötetek magasztalták mélységét. Sokan zuhantak bele, rövid mámoruknak csonttörés lett a veszte.
El kellett jönnie a ráció korának, hogy meglássuk valódi lényegét. Lelepleződött.
Bagóért árult lom, nem egyéb. Így ért véget egy dicső útonálló élete, a hóhéra késve érkezett, bosszújától rettegtek, legutóbb nevetségessé vált.
Elvesztése okán némelyek fellélegeztek, mások már rég halottnak hitték.
Történelmi szükségszerűség, a régi világ halála, a nemzés gyalázata mi vesztét okozták. Gyermek születhetik érintés nélkül is, a kövér szófüzérek nem táplálják, felnevelni is csak erős kezek tudják, tartják sokan. Önmagáért való bolondság, az értelem elvesztése, pillanatokra, néha végleg. Általános vélekedésekbe, vég nélküli okoskodásokba gabalyodva elvesztette amúgy is csekély lényegét.
Amint elmúlt a varázs, ahogy feledték megkopott báját, az emberek nem is értették, mi szükség volt rá egyáltalán.
Hisz annyi az egész: Jössz? És mennek. Fiatal, rúzsozott fruskák önként vetik pelyhedző állú gyerekhímek karjaiba ropogós valójukat. Gyors numerákat cserélnek, méretekről és szerelmi technológiáról csevegnek. A szerelem ehhez meg tök hülye.
Lélekről hadovált, trubadúr líra által felmagasztalt férjüktől felértékelt asszonyok szava. Egyetlen sóhaja. Egy lovag biztos halála.
Röhej!
Aztán a szüzek, szendék csendes bája. Az igazinak tartogatott nyers hús. Néha megromlott, mint a sokáig tartogatott bélszín.
Mi végre?
Majd jött a mindent felemésztő szenvedély. Emberi drámák, menny, pokol. Csupa mocsok.
Szóra sem érdemes.
Ennyi valótlanságot ritkán hallani. Hazudta a végtelen időt, felkínálta a kortalanságot. Nincs öregség, sem halál, üvöltötte kérkedőn. Ismerd meg őt és örök életet kapsz. Csak úgy, ajándék gyanánt.
Megismertem.
Hamis gyöngyöket adott, kápráztató vakulást, ez a kedves, minden tündöklés álságos forrása. Magasztos lét, melyet nem érint a nap vénítő sugara, micsoda idea! Évek, melyek nyomtalanul múlnak el feletted, elég hinned benne. A tér belé veszett, átnedvesedő rög, mely lábaid szorítja, felenged. Lánc sincs többé, mely kisszerű életed dohos pincéjének falához láncolna. Jön az újabb ígéret: Szárnyaid is lesznek, csak idd ki ezt! Már nyújtja is a poharat. Múltunk halott árnyai közben kórusban biztatnak, fogadd el, hajtsd fel egy húzásra. Pokol tüzén égő lelkek tanácsa ez!
Te pedig felhörpintetted. Az oktalan kárhozatba gyalogló lélek. Az út, melyen felindultál, csak a mélység tükrében vezet a magasságokba. Röpképtelen zuhanásod majd megállítja a mélyföld.
Valaha én is szerettem, kiélhettem vele perverziómat, szerelmes szavakat suttogtam értő fülekbe, belehaltam rosszul elsült pillantásokba, megmásztam az örök várakozás hegyét, minden kérését szolgain teljesítettem. Mindez hiába.
A testem nedvei távoznak belőlem, a nők elhagytak, az útszéli lotyók megkedveltek.
Hamar rátalálnak a testem mérgező, kéjben forrongó gyötrelemére. Doktoraim ők. Olcsón mérik gyönyörüket, megszabadítanak végre a rám tapadt illúzió utolsó szilánkjaitól.
Ady Endre: Kocsi-út az éjszakában
Milyen csonka ma a Hold,
Az éj milyen sivatag, néma,
Milyen szomoru vagyok én ma,
Milyen csonka ma a Hold.
Minden Egész eltörött,
Minden láng csak részekben lobban,
Minden szerelem darabokban,
Minden Egész eltörött.
Fut velem egy rossz szekér,
Utána mintha jajszó szállna,
Félig mély csönd és félig lárma,
Fut velem egy rossz szekér.
Mostanára meguntam ósdi történeteit, mindig ugyanaz, eufória, fájdalom, majd az üresség. A test öröme egyben a lélek búja. Megemésztett örökkön éhező gyomra, de rontást hoztam rá, visszaöklendezte aszott testem. Most itt vagyok és nem értem. A magamban ásott üregből szabadulva, tiszta lélegzettel, álmélkodva csodálkozom. Mit reméltem?
Éveim megajándékoztak valamivel, amit mástól meg nem kaphatok. Önmagammal.
Nincs bűn, nincs fájdalom, nincsenek érzések. Csak a halál várakozik. Bárhová megyek, ott ólálkodik, figyel, gyengülésem lesi. A fejem tiszta, de magam vagyok a szenny. Besározódtam, elkoptam. Egy szélben csiszolódott porszem áll a világ ellenében.
Ő hozta rám vészt.
Talán a gonosz torzszülöttje Cupidó?
Őszinteségemben elkezdtem hideg fejjel baszni. Meg kellett vizsgálnom, hatása van-e még rám? Ha ott megnyomom, emitt meg simítom, apró sikolyok keletkeznek, hosszabban művelve rángások vonulnak végig a női testen, a hangok érzékisége végül erőszakba torkollik. Mindig így megy ez. A vér egyre gyorsabban áramlik, a szívpumpa diktálja a tempót, ez néhol keménységet, máshol fokozódó lágyságot eredményez. A fejben történnek az igazán érdekes változások, aki beleéli magát a dologba, kénytelen lemondani józanságról, értékek ítéletéről, barátságról, szép szavakról…a silány mindennapokról. Alkalmi vibrálásért.
Egyébiránt minden mérhető és tudományos. A hatás azonnali, de még véletlenül sem szerelem. Itt befejeztem, pontosan elegendő tapasztalást szereztem ahhoz, hogy az utánam jövők előtt magasztaljam, a mögöttem állóknak meg gyalázzam. Egy lettem a purgatórium tüzén égő kerítők közül.
A szerelem végül önmagát imádta.
Meddő virága lett, saját halála.
Csalfa szerelmét kielégíthetetlen vágyába fojtotta.
Megöregedett.
Az örökifjú oszladozó testét jeltelen sírba hajította egy arra járó.
Bűze már roppantul zavarta a környékbeli lakókat.
RIP
Ady Endre: Elbocsátó, szép üzenet
Törjön százegyszer százszor-tört varázs:
Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor,
Ha hitted, hogy még mindig tartalak
S hitted, hogy kell még elbocsáttatás.
Százszor-sujtottan dobom, ím, feléd
Feledésemnek gazdag úr-palástját.
Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is,
Vedd magadra, mert sajnálom magunkat,
Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért,
Alázásodért, nem tudom, miért,
Szóval már téged, csak téged sajnállak.
Milyen régen és titkosan így volt már:
Sorsod szépítni hányszor adatott
Ámító kegyből, szépek szépiért
Forrott és küldött, ékes Léda-zsoltár.
Sohase kaptam, el hát sohse vettem:
Átadtam néked szépen ál-hitét
Csókoknak, kik mással csattantanak
S szerelmeket, kiket mással szerettem:
És köszönök ma annyi ölelést,
Ám köszönök mégis annyi volt-Lédát,
Amennyit férfi megköszönni tud,
Mikor egy unott, régi csókon lép át.
És milyen régen nem kutattalak
Fövényes multban, zavaros jelenben
S már jövőd kicsiny s asszonyos rab-útján
Milyen régen elbúcsuztattalak.
Milyen régen csupán azt keresem,
Hogy szép énemből valamid maradjon,
Én csodás, verses rádfogásaimból
S biztasd magad árván, szerelmesen,
Hogy te is voltál, nemcsak az, aki
Nem bírt magának mindent vallani
S ráaggatott díszeiből egy nőre.
Büszke mellemről, ki nagy, telhetetlen,
Akartam látni szép hullásodat
S nem elhagyott némber kis bosszuját,
Ki áll dühödten bosszu-hímmel lesben,
Nem kevés, szegény magad csúfolását,
Hisz rajtad van krőzusságom nyoma
S hozzám tartozni lehetett hited,
Kinek mulását nem szabad, hogy lássák,
Kinek én úgy adtam az ölelést,
Hogy neki is öröme teljék benne,
Ki előttem kis kérdőjel vala
S csak a jöttömmel lett beteljesedve.
Lezörögsz-e, mint rég-hervadt virág
Rég-pihenő imakönyvből kihullva,
Vagy futkározva rongyig-cipeled
Vett nimbuszod, e zsarnok, bús igát
S, mely végre méltó nőjéért rebeg,
Magamimádó önmagam imáját?
Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg,
Csillag-sorsomba ne véljen fonódni
S mindegy, mi nyel el, ár avagy salak:
Általam vagy, mert meg én láttalak
S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.
