Lépteim nem érintik a nyugodt csendet. A föld hangtalanul fogadja magába az egyre vastagodó avart. Kétségeim kisimulnak, arcomon aggódó mosoly. Mi lesz veletek? Mi lesz velünk nélkületek? Együtt élünk, együtt is fogunk pusztulni.

Arcom ártatlan ráncai között zöldell a fű. Ismét színt kapott. A fakó elmúlás hamis álmokba kergette a föld lélegző teremtményeit. Azt ígérte nekik, hogy lesz még idén születés, a gyermekek felcseperednek, nem kell félni a korai fagyoktól, nem kell álomba zuhanva várni a jövő évi olvadást. Az idei év pedig halott. Nagybeteg ágyában utolsó szavaival óvja teremtményeit, akik nem hallgatnak rá, azok vele halnak. A bölcs fák nem hagyják magukat félrevezetni. Mind elhullatta koronáját. Bukott birodalmak ékein tapodnak lépteink. A láncfűrészek metszőfogai tanítják az ember igazát. Ők tudják, mi kell a népnek, az erdőnek, a létezésnek. Az utóbbi időben milyen okosak lettek és milyen vakmerőek. Mindenható nyughatatlanságuk rémületet kelt, bármerre hangzik fel a jól ismert rezgés. Hangszálaik kevély kacagása jelzi, nem menekülhet senki el.

Nincs helye semminek, megtűrt és nevelésre váló gyermekek, haszontalan férgek, ocsmány csúszómászók. Minden ilyenné lett. Maguk sem értik, miért? Kínos kérdés. Helyette hangozzék a mennyiért? Mindennek ára van. Ezt ők találták ki, fizetni mégsem akarják. Legyen akciós, adjon valaki már egy kis engedményt.
Senki ne féljen! Minden marad a régiben. Csak még egy kis helyet kérünk, ez igazán nem nagy kérés! A szándékaink a lehető legjobbak. Hisz magasztaljuk a jót és elhatároztuk a rosszat. Minden mérték az ember, igazodjék hát aki jót akar! Aki élni akar! Azt lehet, hogy élve hagyjuk. Még egy kicsit.