Meghívtak Lámanézőbe, amit elfogadtam. Reggel felvettem szkepticizmusom álarcát és nekiindultam az útnak. Szerencsére sem a Láma, sem más nem hallotta a fejemben visszhangzó gondolatokat. De a savanyú pofámat, azt láthatta mindenki. Ilyen kezdet után magam is értetlenül állok az előtt, hogy mikor kijöttem az előadás végeztével a teremből, elérzékenyültem. Nem, ez így eléggé pontatlan. Elfolytam, megsemmisültem és nagyon szegénynek éreztem magam. Lelki értelemben persze.
Sőt, elkezdtem magam egyből végtelenül önsajnálni, pedig arról mostanában egész jól leszoktam. Ott az előtt a rozsdás ufó előtt, mégis egy majdnem nedves arcú fickó lettem. Ez a nagy macsó idióta, akinek néha szeretném magam gondolni, aki általában visszafogott, sőt, inkább elfojtott érzelmeket mutat bármi és bárki iránt, teljesen magába roskadva ült be az autó volánja mögé.
Ha a bevezető után valaki azt gondolná, hogy itt egy hosszú és szenvedélyes ömlengés fog következni, az nagyon téved! Ehelyett egy romantikus sírós picsa fogja, a kedvenc filmszínésze házasulási terveit megsiratni! Nyilván azért, mert nem vele történik a dolog.
Nem fogok az előadás részleteiről részletesen beszámolni, az internetre úgyis felteszi valaki, akit érdekel, az nézze meg és gondolkodjon el a hallottakon. Fontos ez is, mégsem ez az oka, hogy remegő keblekkel tudok csak visszagondolni az eseményre. Hanem maga az ember.
Megdöbbentett ugyanis, hogy láttam végre egy élő embert! Nem pénzhajhászó gépet, nem szex-mániás kényszerbeteget, nem hatalomőrült gyökeret, nem hazudozó politikust, nem halált és végzetet ígérő prófétát, hanem egy valódi és igaz embert.
Manapság ez teljesen érthetetlen. Hogy lehet ellenségkép nélkül élni? Miért keresi valaki a különbözőségek helyett az azonosságokat az emberekben? Ráadásul pont ő, aki száműzetésben kényszerült eltölteni az életének nagy részét, úgy, hogy életében halvány reménye sincs a hazatérésre.
Az eszmeiségéből egy nagyon fontos dolgot azért érdemes nagyon megjegyezni, mégpedig az élet feltétlen szeretetét és tiszteletét. Ez nincs degradálva az emberi életre, meglepő módon a földön élő összes élőlény beletartozik . Mindegyiknek ugyanannyi joga van az élethez, még ha erről hajlamosak vagyunk is megfeledkezni. Az ember nem a bolygó ura, hanem az egyik lakója! Ezáltal az egyetlen helyes szemlélet, ha megpróbál ennek megfelelően viszonyulni a környezetéhez.
Mégsem ez miatt tartom őt nagyon figyelemreméltónak, hanem azért, ahogy az ott megjelent csürhéhez, hozzánk viszonyult. Tiszta szívből tudott kacagni, akár saját kárára elmondott poénokon, akár egy vicces helyzeten. Elmesélte életének néhány állomását, nem tagadta, hogy volt nehéz helyzetben és nem állította magáról, hogy ismeri az egyetlen és megfellebbezhetetlen igazságot. Mindenkihez akart szólni, felekezetre, vallási beállítottságtól függetlenül. Mindenre kíváncsi, mindent maga akar megtapasztalni. Hajlott kora (75 éves) ellenére, maradt benne rengeteg gyermeki báj. Az előadás során többször lóbálta strandpapucsos lábát, ha nem jutott eszébe angolul valamilyen kifejezés, akkor segítséget kért.
Tanító, de nem felügyelő. Nem zavarta, hogy a gyerekek a székek között rohangálnak, mosolygott rájuk és mindenkire. A béke és az elégedettség sugárzott róla, minket meg beterített. Megmutatta, hogy lehet élni máshogyan is és mindenkit bíztatott rá, hogy merjen változtatni.
Aztán vége lett. Befejezte, elköszönt, mosolygott. Nekem meg ki kellett menni a rideg tolongásba. A körülöttem lévő emberek visszaváltoztak farkasokká, nem tudom hányan értették meg a hangok jelentését, hányan gondolkoznak el a hallottakon?
Reméljük egynél többen azért.
Ha szeretnénk egy összetartó közösséget, amelyikben az emberek számítanak is és nemcsak adóznak, akkor olyan embert válasszunk vezetőnek, mint a Dalai Láma.
A csalódás ez esetben ugyanis kizárt.
