almaleves

Hideg szelek fújdogálnak mostanában ismét, a mindenható, szent piacok a megfázás jeleit mutatják. Eddig tartott volna a kilábalás? Végül is milyen válságban vagyunk? Talán ez a válság lesz a végső.

Egy öreg csataló odalett. Semprún kimúlt és vele halt egy mozgalmas évszázad is. Páratlan hírszolgáltatónk is megemlékezett az ügyről, szűkszavú kommentárja nagyjából semmit nem mond a dolgok valódi lényegéről. Ezt is megszoktuk már, mint ahogy azt is, hogy szeretik a dolgok önmagukat túlélni.

Mindez történt úgy, hogy igazából el sem kezdődött. Ausztrália példája jól szemlélteti a Janus-arcú emberiség hozzáállását a kérdéshez. Retorika van, tettek nincsenek. Pedig azok beszélnek csak igazán.

Valami történik a világban, mert valaminek már történnie kellett. Magyarországon ugyanaz a helyzet, mint a világ többi, névleg demokráciával sújtott országaiban. Látszatszabadság, óriási, rendszerszinten kódolt egyenlőtlenségek és a politikából történt teljes kiábrándultság.

Nagy szerencsénk van, mert a régió egyik legnagyobb olajvállalatának közgazdászai elkezdtek törődni a klímavédelemmel. Tudásukhoz mérten, beállítódottságuknak megfelelően ajánlásokat fogalmaztak meg a kormány számára, így közvetetten tanácsokkal látnak el minket is.

Egyben biztos vagyok, egyetlen utópiában sem szeretnék élni. Nem csak én vagyok ezzel így, bármelyik utópisztikus mű szereplői a végén hányingert kapnak a rájuk kényszerített álomvilágtól. Ádám is kimenekült az édenkertből, elfogadta Évától az almát, csakhogy ne kelljen tovább maradnia egy szirupos, minden valóságot nélkülöző világban.

A semmi egyedül volt és lélegzetet vett. Parányi elemek szakadtak ki belőle, nem tudni honnan, okát sem firtatja senki. A részecskék összeálltak, szilárd formába rendeződtek, létrejött az anyagi világ.

Kevesen tudják, hogy beléptünk a maja időszámítás utolsó ciklusába, mely a teljes átalakulás kezdete. Gyökeres változásoknak vagyunk tanúi egyébként a természetben is, ezeket a tavasz indította útjára. Nem tudom, hogy az utolsó maja ciklus, avagy a tavasz okozta-e nálam a késztetést, de úgy érzem, ültetnem kell. Növényeket, gondolatokat, kudarcra ítélt vállalkozások magjait. Bátran belevágtam mindbe.

Az atombalesetek a Természet nevezetű szörny összeesküvésének művei, aki, mint tudjuk, az ördöggel cimborál.

Jaj, néked szerelem. Az idea végül elpusztult vágyaink jelenében. Vidám, szép napok jönnek eztán.

Mit tegyünk, az évődés, a szerelmes szó, a pillanat érintése, mind elaggott romantikus maszlaggá aszott. Silány étek a léleknek, hamis ígéret a testnek, álnok gyilkosa a tiszta gondolatnak.

A mai értekezés mottója a következő: ha ugyanazon az úton indulunk el, mindig ugyanoda jutunk. Leibowitz, ez a középszerű technikus, ezt figyelmen kívül hagyta, aminek aztán meg is lett az eredménye.

Hülyék, hülyék, hülyék. Körülvesznek, elállják az utam, kikerülhetetlenek. Nem vagyok egy nyugodt ember, öndiagnózisom alapján simám rám illene a nyughatatlanul tekergő lábak szindrómája, ha nem tartanám az ilyesmit tökéletes baromságnak. Annak ellenére, hogy roppant ideges a természetem, nem nehéz felbosszantani. Az elmúlt napok egyik legnagyszerűbb pillanatában érkezett bojkott felhívás ismételten súlyos mérgezést okozott épp gyógyulófélben lévő lelkemen. Benzinkutakat kellene befenyítenem, hogy a nyomorult élősködők megtanulják végre a rendet.

Noha a 21. század eleddig nélkülözte a megdönthetetlen bizonyítékokat a művészetek létjogosultságára, mi legyünk nagylelkűek és jelentsük ki, a művészetekre és az alkotókra igenis szükség van. Ezt bizonyítja páratlan evolúciós szereplésük is, megannyi vész, gyötrelem, éhezés, no meg el nem ismertség ellenére is élnek és virulnak, töretlen a művészlét népszerűsége. Az alábbiakban nem teszünk mást, mint egy csipesszel nyakon csípjük, felboncoljuk majd a mélyére nézünk ennek a drágalátos művészecskének.

A munka minden dolgok legfőbb értelme. Volt, van, lesz. Tehát az emberiség üdve kitaláltatott, ébredezzünk és adjunk hálát annak, hogy gondolkodnunk sem sietős többé.

Egy hónap alatt semmisült meg a nem létező arab birkák világa Ugyanennyi idő alatt ért véget a képzelt terroristák világa. Friss sebektől vérzik a forradalmi arab vezetők világa. Eljött végre az emberek világa. Örüljünk ennek?

Lezúzott elmém ébredezik. Jelek érkeznek valahonnan, cselekvésre ösztökélnek. De annyira homályosak, hogy fogalmam sincs mit kéne tennem. Biztos, ami biztos, elkezdek rettegni.

a szarka földön kapirgál és felém bámul
kráterben megbúvó férgek után kutat

a kikötött kutya szemei, zavartan csillognak
riadtan várja parancsolóját, a továbblendítő ukázt

a lépések zokogó zaja
elhullatott részek, a súlyok eltávoznak a talpakból
ott maradnak a légben, nem látszanak

a kuka vigyora, rajta az izompálcika
emberként röhög, élettelenül merev

a magány ellenszere
kiplakátolt felhívás
van esélyed neked is, nem kell egyedül lenned

valaki mégis elvonulna
 

Elcseszted az életed? Nocsak. De ne aggódj, sokan vagyunk ezzel így, nem rajtunk múlott. Elárulom, ha erre már rájöttél, akkor te azon kevesek egyike vagy, aki képes még gondolkodni. Ha esetleg arra is rájöttél, hogy nem feltétlenül benned van a hiba, akkor még tovább jutottál. Ha érdekel milyen választásod van, az alábbiakban szembenézhetsz vele.

- Te húzd fel!
Kiszabadulásom első emléke ez volt. Először azt hittem nekem parancsol ez a rekedtes hang. Mit kéne felhúznom? Sejtelmem sem volt róla.
Kellemes érintést kaptam valakitől. Tehát nem nekem szólt az előbbi.
A puhán redőzött ujjak megragadták testem és egy forró, még simább felületre helyeztek. Lüktetett, közben egyre nőtt. Alattam volt ez a valami. Élt. Nem önmagában, hanem egy sokkal nagyobb részeként.

Az utca a reggel ilyenkor megszokott képét mutatta. Emberek siettek munkába, némelyek gyalogosan, mások autóval. Az alagsorban árusok pakolták ki reklámtábláikat, többen ismerni vélték egymást, ezért köszöntek.